Utáltam a tesi órákat. De tényleg. Ha valaki azt mondta volna nekem akár általános iskolás koromban, középsuliban vagy akár csak tíz évvel ezelőtt, hogy a sport fontos része lesz az életemnek, valószínűleg megkérdeztem volna tőle, hogy biztos jól van-e. Aztán mégiscsak az lett, de nem ment olyan könnyen.

Számomra a testnevelés órák felértek egy kínszenvedéssel. Ildi néni volt az első tesi tanárom, aki nem ismerte fel, hogy neki megszerettetni kellene velünk a mozgást, nem pedig elvenni tőle a kedvünket. Nem sok pedagógiai érzéke volt, azzal fenyegetőzött, hogy ha nem tudjuk az ugálókötelet összekötni használat után, megbuktat minket. Tiszta stresszben voltam, nehogy észrevegye, hogy nem tudom azt, amit amúgy nem mutatott meg. Már akkoriban sem értettem, hogy mi értelme a rúdmászásnak, aminek nem csinált jó reklámot az sem, hogy az elsőként próbálkozó osztálytársaim keze telement szálkával… Szüleim beírattak úszásra, de valahogy az sem ment igazán (akkor még J ), ahogy ötödiktől az aktuális tesitanár által erőltetett futás sem (akkor még J): a Cooper teszt teljesítése közben mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy egyszer élvezni fogom a futást, hogy képes leszek több, mint 12 percig futni és - hogy a tesómat idézzem – még fizetni is fogok azért, hogy részt vehessek egy futóversenyen  - de hogy stílszerű legyek, ne fussunk még ennyire előre.

A csoportos ügyességi és egyéb játékoknál rendszeresen az utolsók között választottak ki (bár ez lehet a népszerűségi indexemnek is köszönhető volt), ezekben sem brillíroztam. Nagy dolognak éreztem, amikor hatodikban azt mondták, hogy ha az egyik osztálytársnőm nem gyógyul meg a pár nap múlva tartandó mezei futóversenyig , akkor mehetek én is. Otthon elújságoltam a nagy hírt, a szüleim a tízóraim mellé még egy ostyaszeletet is csomagoltak, hogy jobban menjen majd a futás. Pont aznapra gyógyult meg a lány, emlékszem, nagyon szomorú voltam, hogy nem vehettem részt a versenyen. Iskolai keretek között viszont eljutottam az Avon által szponzorált női futóversenyre, amit két barátnőmmel teljesítettem. 3,6 km volt a táv, ők megállás nélkül tudták teljesíteni, én viszont egy pici pihenőre megálltam, ennek köszönhettem, hogy rákerültem egy fotóra, ami megjelent a Bravo Sportban. J Fogalmam sincs róla, hogy miért, de eltettem a rajtszámot, ami még mindig megvan, és a gyűjteményem egyik legértékesebb darabja lett (és ha nem otthon lenne a szüleimnél mindkettő, képet is csatoltam volna róla #koronavirus).

A közoktatásban eltöltött további évek során sem szerettem meg a sportolást, bár volt két olyan tesi tanárom, akik egy kicsit más perspektívából közelítették meg a dolgot, de így sem lett a kedvenc tantárgyam. Egy momentumra azért mégiscsak büszke vagyok: röplabdáztunk, én szerváltam, és a másik térfélen levő kosárpalánkba csont nélkül betaláltam, és még az osztálytársnőim is megtapsoltak, ami nagyon jól esett.

Érettségi után nagyon örültem, hogy nem kellett végre tesiznem, a fősulis kötelező tesi órákat hastáncolással váltottam ki. Aztán évek teltek el úgy, hogy legfeljebb akkor futottam, ha reggel én késésben voltam a busz viszont nem. Elkezdtem dolgozni, az ülőmunka és a mozgáshiány pedig megtette hatását. Dolgozó és levelezőn tanuló nőként volt olyan, hogy az ébren töltött napi 18 órából kb. 17-et ültem: buszon, munkában, megint a buszon, aztán otthon a tanulnivaló vagy a laptop fölé görnyedve. Szépen lassan felkúsztak a kilók, éreztem, hogy kicsit fáj a csípőm, ami számomra azért volt riasztó, mert anyukámnak csípőkopása volt akkoriban, és tudtam, hogy ez mivel jár. A fordulópontot 2013 januárja hozta el, amikor anyukámmal közösen fogyókúrába fogtunk és ő elkezdett vízi tornára járni, áradozott róla, hogy milyen jó, és buzdított, hogy próbáljam ki én is. Kicsit féltem tőle, hogy nem fogom bírni, de azért elmentem vele. Már első alkalommal nagyon élveztem, ami részben annak volt köszönhető, hogy az oktató nagyon kedves és bátorító volt. Egy alkalommal odaszólt nekem, hogy „ügyes vagy, jól csinálod!”. Ezen annyira meglepődtem, hogy hirtelen megálltam, elcsodálkoztam, és megkérdeztem, hogy ezt tényleg nekem mondta??? 28 éves voltam, és ez volt az első dicséret, amit sportfoglalkozást tartó embertől kaptam. Hihetetlenül jó esett.

Az órák után ott maradtam az uszodában, és úsztam kicsit. Pár hete jártam csak, amikor kitaláltam, hogy egy órán keresztül úszni fogok a torna után, megnézem, hogy bírom-e. Bírtam. Sőt, többet is. Március körül megfogalmazódott bennem, hogy egy évvel később elindulok a Balaton-átúszáson. Májusban, a születésnapomon ráálltam a mérlegre, 13 kilóval voltam kevesebb. Kezdtem nagyon jól érezni magam, szépen-lassan életem részévé vált a sport, nagyon sok dicséretet és bókot kaptam a környezetemtől, hogy milyen jól nézek ki. Felerősödött bennem az érzés, hogy valami kezd megváltozni bennem…