Nem kellenek ahhoz brit tudósok, hogy megállapítsuk, a pozitív, elismerő szavaknak bátorító erejük van, erősítik az önbizalmat valamint általuk javul a teljesítmény – ennek ellenére az élet egyes területein mégis fukarkodunk velük, pedig nem kerülnek semmibe, ráadásul a környezetünkben élők önbizalmának is jót tehetnénk.

Legelső bejegyzésemben írtam arról, hogy a sportos életmódra váltásban milyen nagy szerepe volt annak, hogy megdicsért a vízitorna oktatóm. Azért volt ennek nagy jelentősége számomra, mert ez volt az első pozitív visszacsatolás, amit sportot oktató személytől kaptam. Jelentőségét az is mutatja, hogy teljesen megváltozott az életem általa, azóta elsőszámú szabadidős tevékenységgé vált számomra a sport, ami által sokat fejlődtem, kitartóbb lettem, nagyon sok jóval és életre szóló élménnyel lettem gazdagabb. Számomra nagyon fontos, hogy ha egy utcai futóversenyen indulok és a táv teljesítése közben egy sétáló sporttársat látok magam előtt, mindig mondjak neki egy-két biztató szót. Ilyenkor rendszerint egy mosoly és egy köszönöm után a futótársak új erőre kapnak, és futólépésben folytatják a táv teljesítését (és esetleg hamarabb is érnek célba, mint én). Jó érzéssel tölt el, ha egy ilyen apró gesztussal bátorítani tudom őket, hogy már nincs messze a cél, meg tudják csinálni (és remélem erre mielőbb megint lesz lehetőségem).

Nagyon finom lett az ebéd, ilyet máskor is csinálhatnál! – hangzott el férjem részéről több alkalommal is a dicséret. Különösen annak tükrében esnek jól a szavai, hogy bár házias vagyok, de a házimunkával kapcsolatos tevékenységek közül a főzést érzem leggyengébb pontomnak, de az elismerésének hála egyre nagyobb lendülettel és kedvvel ragadok fakanalat, hogy valami finomat tálalhassak.  

Mindezekből látszik, hogy fontos a jó szó, a pozitív visszajelzés, a megerősítés, mert ezekből építkezünk – sokszor azonban inkább spórolunk ezeken a szavakon.

A leggyakoribb terület, ahol szomjazzuk az elismerést és  a pozitív visszajelzést, a munka világa. A munkahelyünkön töltjük el a legtöbb időt és talán ezért is vágyunk a pozitív szavakra – mégis itt fukarkodunk vele leginkább: sok céges kultúrában tévesen azzal egyenlő a dicséret, ha nem kapnak fejmosást a kollégák. HR-esként gyakran (és sajnos egyre gyakrabban) találkozom azzal, hogy azért szeretne valaki munkahelyet váltani, mert hiába nyújt maximumot és tesz meg mindent nem csak a saját személyes sikeréért hanem a vállalati célokért, nem ismerik el a munkáját. Sokan panaszkodnak arra, hogy felettesük kizárólag negatív dolgokra hívja fel a figyelmet, sok esetben nyomdafestéket nem tűrő stílusban és magas decibelen... Minden egyes alkalommal elgondolkodom azon, hogy ez miért jó az illető felettesének – ha esetleg vele is így beszélnek, ő hogyan érezné magát? Esetleg azt gondolja, hogy ettől majd jobban végzi a munkáját a beosztott? Ő nem szeretne más és jobb vezető lenni, mint az, aki esetleg vele is így beszél? Az esetek többségében egy ideig talán tűri a munkavállaló a mindennapos leszúrásokat és az esetleges megalázásokat, de aztán – ha teheti- új lehetőségek után néz, bízva abban, hogy a következő helyen megkapja a vágyott megbecsülést, amire annyira ki van már éhezve és az érzést, hogy végre kikerülhet a negatív spirálból. A munkahely váltás komoly velejárója, hogy a munkavállaló magával viszi a kapcsolati tőkéjet és – ami ennél fájóbb lehet- a tudását is, amit majd máshol hasznosít, ez viszont nagy veszteség a cégnek, főleg ha a távozó munkatárs utódja hasonló okokból távozik – ezen (is) pedig érdemes (lenne) elgondolkodni. Engem egy más motivációból fakadó munkahely váltás ébresztett rá arra, hogy már jó ideje éheztem a pozitív visszajelzésre (de legalább a káromkodás és a hangmagasság megemelése szerencsére elmaradt). Nem sokkal a váltás után, amikor az új felettesem megdicsért gondolkodtam el azon, hogy vajon mikor kaptam utoljára elismerő szavakat, és rá kellett jönnöm, hogy nem emlékszem rá... ami tulajdonképpen ijesztő, mégpedig azért, mert alapvetően a jó dolgokból tud az ember építkezni, és a motiváció fenntartásában is fontos szerepe van a pozitív megerősítésnek. Néhány jó szó és ezáltal az elismerés, valamint a támogató közeg kellett ahhoz, hogy megint szárnyaljak – ezzel nyilván nem vagyok egyedül.

Ideális esetben a közeli hozzátartozók bátorító és elismerő magatartást tanúsítanak szeretteik irányába, de számtalan olyan történetet hallani, hogy például irigységből, féltékenységből, esetleg kényelemből nem hangzanak el pozitív, támogató szavak. Ez különösen azért fájó, mert az egyén pont attól a körtől nem kapja meg ezt, akiktől a leginkább számítana rá, ami pedig feszült hangulatot és konfliktushelyzetet is eredményez, rosszabb esetben megromolhatnak a családi kapcsolatok vagy barátságok bomolhatnak fel, valamint csökkenhet az egyén önbizalma. Miért hagyjuk mégis, hogy így legyen? Miért tölt el minket jó érzéssel, ha szeretteinket megbántjuk? Miért erősebb bennünk a rosszindulat? Miért nem tudunk büszkék lenni, buzdítani, támogatni és együtt örülni olyan emberek sikereinek vagy örömének, akik (elvileg) fontosak számunkra? Miért esik nehezünkre kimondani azt a néhány szót?  

Mindennapjainkat sajnos egyre jobban átszövik a cifra káromkodások, ezek sorozata helyett jó lenne, ha mind a munkában, mind pedig a magánéletben bátorító, önbizalomépítő dicséret és elismerés hagyná el inkább a szánkat, mert ezek nagyban hozzájárulnak a környezetünkben élők magabiztosságához, kiegyensúlyozottságához, lelki- és testi egészségéhez. Ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy mi is jól érezzük magunkat a bőrükben, harmóniában éljünk, elégedettek és boldogok legyünk. És ez a legfontosabb. A boldogság.