Ha a szívemre teszem a kezemet, akkor be kell ismernem, hogy a karácsonyi időszak kevésbé szólt a sportolásról, mint inkább a pihenésről, kiadós alvásról, olvasásról, társasjátékozásról és persze a finom falatokról, tartalmas étkezésekről. Január első hete azonban nem csak a munkakezdést, hanem a rendszeres testmozgáshoz való visszatérést is jelentette számomra, ugyanis belefogtam az egyik online otthoni tornaoldal év eleji kihívásába, melynek lényege, hogy két héten keresztül különböző óratípusokat lehet kipróbálni. Az esemény Facebook oldalán pedig egy elgondolkodtató posztra bukkantam, amin azóta is sokat filóztam.

A hölgy bejegyzésében lényegében az állt, hogy ő az adott napi torna helyett valami mást csinál, mert az túl erős szintű, és úgysem fog menni neki, és már jó előre eldöntötte, ha olyan óra lesz, amit nehéznek ítél meg, akkor – az ő szavaival élve- inkább menekülő utat választ majd, meg sem próbálja, sőt, némiképp igyekezett lebeszélni másokat is az aznapi tornáról. Hiába próbálták az órát teljesítő kommentelők és az oktató is biztatni, hogy tegyen egy próbát, legalább próbálja meg, nem sikerült meggyőzniük: a könnyebbik utat választva inkább elmenekült az egyébként teljesíthető feladat elől.

A mindennapokban is gyakran előfordul, hogy valamilyen kisebb-nagyobb feladat elől inkább kitérünk azzal az indokkal, hogy „nekem ez nem menne, úgysem tudnám megcsinálni”. Ha viszont meg sem próbáljuk, akkor honnan tudhatjuk, hogy tényleg nem sikerülne? Azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy mi lett volna, ha csecsemőként meg sem próbálunk a hasunkról a hátunkra fordulni vagy ha nem tettük volna meg az első bátortalan lépéseinket önállóan? Mihez kezdenénk ma, ha elsősként az első akadálynál feladtuk volna az írás, az olvasás és a számolás elsajátítását? Még tovább menve, hol tartana napjainkban az emberiség, ha a kudarctól való félelmükben olyan kutatók, tudósok és feltalálók rettentek volna meg, akiknek a felfedezései és találmányai mára létszükségletünkké váltak? Miért nem tudunk lehetőségként tekinteni egy nehézségre (még akkor is, ha nem könnyű), hogy az hozhat jót is és általa megtanulhatunk valamit? Mi az oka annak, hogy nem tudunk hinni magunkban és esetleg – rosszabb esetben- a környezetünk sem bátorít bennünket?

Nyilván nem jó érzés, ha esetleg valami nem sikerül (elsőre), de tudunk belőle tanulni és építkezni, az új tapasztalatok pedig segíthetnek a cél elérésében. Azt is fontos kiemelni, hogy lehet, hogy első látásra nehéznek, megoldhatatlannak vagy túl nagy falatnak tűnik valami, esetleg több vagy kevesebb könnycseppel is jár a küzdelem, de annál szuperebb érzés, amikor visszatekintve büszkén azt mondhatjuk: kemény volt és nehéz volt, de odatettem magam, és igen, én ezt (is) megcsináltam. Mert nem adtam fel.