Azon filóztam...

2021\05\11

...hogy vajon tényleg hasznosan és értelmesen cselekszünk-e környezetünk védelme érdekében

A környezetvédelem az elmúlt évek egyik slágertémájává vált: egyre többen aggódnak a globális felmelegedés, ivóvízkészleteink csökkenése és a bolygónk jövője és miatt. Már-már divat lett bizonyos kezdeményezések és nézetek mellé állni még akkor is, ha esetleg jobban belegondolva nincsenek mögötte racionális érvek. Sok esetben pedig kényelmi okok miatt nem vagyunk hajlandóak változtatni olyan szokásainkon, amelyek (még tovább) rombolják a környezetünket.  

A koronavírus megjelenésével is fókuszban maradt a téma, leginkább az egyszer használatos maszkok és gumikesztyűk miatt keletkező hatalmas plusz hulladékmennyiség miatt. A járvány kezdetén a bolygónkért és annak jövőjéért aggódó elszánt környezetvédők hangos nemtetszésüknek adtak hangot azzal kapcsolatban, hogy az emberek pazarló módon micsoda élelmiszerkészleteket halmoztak fel, amelyek egy része egészen biztosan a kukában landol, tovább növelve ökológiai lábnyomunkat. Ez az aggodalom abból a perspektívából nézve azonban nem jogos, hogy olyan tartós élelmiszerekből – pl. konzervek - vásárolt be a lakosság, amely hosszú ideig (adott esetben évekig) elállnak. Az sem mellékes ebből a szempontból, hogy ez zöldebb megoldás: egy nagybevásárlás alkalmával egy alkalommal kell autóba ülni vagy házhoz rendelni, tehát kisebb a környezeti terhelés, arról nem is beszélve, hogy jóval kevesebb alkalommal érezhetünk csábítást arra, hogy hirtelen fellángolásból olyan termékeket vásároljunk, amelyek nem voltak rajta a bevásárlólistán.

A fogyasztói társadalom egyre erősödő térnyerésével és a telekommunikációs termékek egyre intenzívebb fejlődésével felpörgött a mobiltelefonok és egyéb okoseszközök lecserélése egy újabb darabra azzal az indokkal, hogy a nemrég vásárolt terméknél már van „okosabb” is, ami többet tud, illetve a „ha most eladom az alig egy éves telefonomat, akkor nem veszít annyit az értékéből, és veszek egy újabbat” mentalitás miatt. A megnövekedett fogyasztó igényekből következően további termékek előállítása szükséges, ami valós és komoly környezeti terhelést eredményez. Az is elgondolkodtató, ha valaki új telefont vásárol egy egyszerű akkumlátorcsere helyett, ez utóbbi megoldás esetén kevesebb hulladék és a gyártási folyamatból adódóan kisebb károsanyag kibocsájtás keletkezik, mintha újat vásárolna. Egyes készülékgyártók úgy próbálnak meg zöldebbek lenni, hogy az új készülék mellé nem adnak töltőt és fülhallgatót, mondván a vásárlónak úgyis van. Ez alapvetően nem lenne egy rossz elgondolás, de ha valakinek történetesen nincs, vagy elromlott, akkor vennie kell – a kiegészítő termékek megvásárlása pedig ismét plusz környezeti terheléssel jár. Az arany középutat talán azt jelentené, ha az, aki szeretné, töltő és füles nélkül vehetné meg a készüléket alacsonyabb áron, míg az, akinek szüksége van rá, ezekkel együtt egy magasabb összegért vásárolhatná meg.

Köztudott, hogy gyártási szempontból a divat fellegvára már hosszú évek óta főként a távol-keleti országokban van, ahonnan légi- vagy vízi úton jut el Európába a legyártott áru, vagyis a fél világot keresztülutazza a termék, mielőtt a boltok polcaira kerül. Sok üzlet biopamut és ökotudatos termékekkel igyekszik becsábítani a vásárlókat, azonban ha jobban belegondolunk, ezek a termékek sem teljesen zöldek, hiszen az előbb részletezett módok valamelyikén jutottak el Európába, ahogyan a „hagyományos” termékek is  – azt pedig egy átlag vásárló számára nem ellenőrizhető, hogy előállításuk valóban kevésbé környezetterhelő módon, kevesebb víz felhasználásával történt-e bolygónk másik felén. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy a fast fashion hatására az elmúlt 20 évben hány ruhaneműt árusító kis butik és hány vállalkozó ment tönkre, akik nem tudtak versenyezni a multik alacsony áraival...

Ha már Távol-Kelet, akkor nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy az elmúlt években többszörösére nőtt a Kínából megrendelt termékek száma, melyről korábban itt is írtam. Kecsegtető árak tömkelegével találkozhatunk a világszerte ismert weboldalakon, kihagyhatatlannak tűnő ajánlatok sora csábít olyan termékek megvásárlására, amelyekre egyébként talán nem is lenne szükségünk és/vagy amelyek a szekrény mélyére kerülve egy lomtalanításkor a szemetesben landolnak majd. Ha valami, akkor ez valóban ökológiai lábnyom: környezeti terhelés mellett előállítani egy (esetleg abszolút haszontalan) terméket, amely aztán légi- vagy vízi-, majd pedig közúton jut el a megrendelőhöz, a világ másik felére. Ebben némi változtatást hozhat az a július 1-jétől életbe lépő uniós jogszabály, amely alapján már nem lesznek áfamentesek a 22 euró alatti EU-n kívüli rendelések, ennek hatására remélhetőleg egy kicsit megfontoltabban fognak vásárolni az emberek.

Ahogyan a ’90-es években a margarin, úgy az utóbbi években a reformkonyha  egyik legfelkapottabb alapanyaga a kókuszolaj és a kókuszzsír lettek. Híveik szerint sokkal egészségesebb sütéshez-főzéshez ezeket használni, mint napraforgó olajat vagy állati eredetű zsiradékot. Annak ellenére, hogy ez a teória néhány évvel ezelőtt (szépen csendben) megdőlt, még mindig nagyon sokan inkább ezt használják. A növekvő kereslet miatt egyre több ültetvényt létesítenek a fejlődő országokban, amelyek kialakítása hatalmas természeti pusztítással jár: őshonos növények, fák, erdők semmisülnek meg, az előállítást követően pedig a végterméknek szintén valahogyan el kell jutnia a felhasználókhoz is. Ezzel szemben viszont egy hazai gyártású napraforgóolaj rövidebb utat tesz meg a gyárból a konyhánkig, ráadásul ha ezt választjuk, azzal a hazai termelőket és a magyar gazdaságot támogatjuk, valamint az sem elhanyagolható tény, hogy még egészségesebb is.

Amikor tavalyelőtt tavasszal két önkéntes szemétszedési eseményen is részt vettem, sokkoló látvány fogadott. Megdöbbentő, hogy az emberek mennyire nem tisztelik a környezetünket, és a szemetelés által embertársaikat sem.  Rengeteg olyan dolog landol az erők szélén és az árokpartokon, amelyek újrahasznosíthatóak lennének vagy aminek egy rászoruló család biztosan örült volna. Ami viszont mind közül talán a legfelháborítóbb volt, az a töménytelen mennyiségű eldobott cigarettacsikk. Amellett, hogy a dohányos a saját és a környezetében lévők egészségét károsítja, ugyanezt teszi a természettel is: a kifújt dohányfüst szennyezi a levegőt, a cigarettacsikk pedig szintén tovább növeli a szemét mennyiségét, a talajba jutva pedig rossz irányba befolyásolja a növények fejlődését, valamint ivóvizeinket és a termőföldet is szennyezi.

És hogy mi az, amit megtehetünk azért, hogy az unokáinktól kölcsön kapott Földet valóban óvjuk és megpróbáljuk jóvátenni azt a sok kárt, amit elődeink és mi okoztunk? Próbáljunk meg nem felülni a divatos eszméknek, amelyek mögött nincs tartalom vagy amelyek csak hangzatosak, de ugyanúgy környezetkárosítóak. Vásároljunk átgondoltabban, csak azt vegyük meg, amire tényleg szükségünk van, és lehetőleg helyben vagy az országhatáron belül előállított termékeket válasszunk. Fordítsunk kiemelt figyelmet a szelektív hulladékgyűjtésre. Ne cseréljük le elektronikai eszközeinket csak azért, mert megjelent az újabb verzió, a használaton kívüli háztartási gépeket, elektronikai cikkeket, fénycsöveket és elemeket pedig az erre létesített gyűjtőponton adjuk le. Ne égessük el a szemetet és a kerti zöld hulladékot – ez utóbbit komposztáljuk, ha lehetséges. Ha ezeket az apróságokat megtesszük, talán van még remény. Sok kicsi ugyanis sokra megy.

vásárlás divat környezetvédelem fogyasztói társadalom global világnap

2021\04\10

… hogy mi a közös a delfinekben és a leégett Notre Dame-ban

2019. április 15-e este. Kijöttem a konditeremből, a buszmegálló felé vezető úton ránézek a telefonomra. Húgom csupa nagy betűvel írt üzenete villan fel a kijelzőn: ÉG A NOTRE DAME! Hazaérve bekapcsolom a tévét, követem a legfrissebb híreket. Sok minden kavarog bennem, de legfőképpen az, hogy miért történt meg ez az egész – nem a tűz kiváltó okán merengek, hanem annál mélyebb dolgokon.

Döbbenten, sokktól bénulva nézi sok száz millió ember a híradásokon keresztül, ahogyan a lángok martalékává válik a világ egyik legismertebb műemléke. A francia elnök még az oltás idején kijelentette, hogy újjáépítik a Notre Dame-ot mert Franciaország és a francia nép számára nagyon fontos épületről van szó. Kiemelte: elvárják tőlük az emberek, hogy újra régi fényében pompázzon az épület. Másnap pedig elkezdtek érkezni az első felajánlások. Ezzel egy időben a közösségi médiában az emberek egy része saját fotóit és emlékeit osztotta meg a katedrálisról, míg mások azt harsogták: egy templom újjáépítésére ilyen sok pénzt összeadnak, bezzeg Afrikában éheznek az emberek…

Fellépek a Facebookra. Görgetek. A szokásos baba-, eljegyzési- és esküvői fotók között egyre több olyan poszt születik, melyben a klímakatasztrófára hívják fel az emberek a figyelmet. Több ismerős születésnapja alkalmából gyűjtést indít különböző környezetvédelmi szervezetek javára és arra buzdítja barátait, hogy adakozzanak ők is, mert veszélyben van a bolygónk, amit meg kell mentenünk, sietnünk kell, mert már a huszonnegyedik órában vagyunk. A magam részéről szkeptikus vagyok, hogy ezeket az adományokat vajon valóban az adott szervezet kapja-e meg, és valóban arra fordítják-e, mint ami az eredeti cél lett volna.

És hogy mi a közös a leégett Notre Dame kapcsán emlegetett éhező afrikaiak és a tömérdek nejlonzacskót lenyelt állatokról készült fotókban? Az, hogy mindkét probléma korábban is létezett, de nem foglalkoztatta az embereket egészen addig, amíg nem lett trendi a kérdés. A Notre Dame újjáépítését kritizálók számára a katasztrófa előtt is adott volt a lehetőség arra, hogy afrikai missziókat támogassanak anyagilag, és ha nem következik be a tűzeset, valószínűleg eszükbe sem jutottak volna a nélkülözésben élő éhezők ill. az sem, hogy erre felhívják mások figyelmét is. A bolygónkért aggódók számára szintén már korábban is adott volt a lehetőség a kevesebb műanyag használatára és a tudatosabb vásárlásra, nagy részüket azonban nem foglalkoztatta a téma egy-két évvel ezelőttig, amikor felkapott és trendi lett zölden gondolkodni.

És ha valami divatba jön, akkor bizony sokan képmutatóan beállnak a sorba...

vallás tűz környezetvédelem műemlék

2021\01\30

... hogy milyen jó, ha lehetőséget látunk egy nehézségben és nem adjuk fel

Ha a szívemre teszem a kezemet, akkor be kell ismernem, hogy a karácsonyi időszak kevésbé szólt a sportolásról, mint inkább a pihenésről, kiadós alvásról, olvasásról, társasjátékozásról és persze a finom falatokról, tartalmas étkezésekről. Január első hete azonban nem csak a munkakezdést, hanem a rendszeres testmozgáshoz való visszatérést is jelentette számomra, ugyanis belefogtam az egyik online otthoni tornaoldal év eleji kihívásába, melynek lényege, hogy két héten keresztül különböző óratípusokat lehet kipróbálni. Az esemény Facebook oldalán pedig egy elgondolkodtató posztra bukkantam, amin azóta is sokat filóztam.

A hölgy bejegyzésében lényegében az állt, hogy ő az adott napi torna helyett valami mást csinál, mert az túl erős szintű, és úgysem fog menni neki, és már jó előre eldöntötte, ha olyan óra lesz, amit nehéznek ítél meg, akkor – az ő szavaival élve- inkább menekülő utat választ majd, meg sem próbálja, sőt, némiképp igyekezett lebeszélni másokat is az aznapi tornáról. Hiába próbálták az órát teljesítő kommentelők és az oktató is biztatni, hogy tegyen egy próbát, legalább próbálja meg, nem sikerült meggyőzniük: a könnyebbik utat választva inkább elmenekült az egyébként teljesíthető feladat elől.

A mindennapokban is gyakran előfordul, hogy valamilyen kisebb-nagyobb feladat elől inkább kitérünk azzal az indokkal, hogy „nekem ez nem menne, úgysem tudnám megcsinálni”. Ha viszont meg sem próbáljuk, akkor honnan tudhatjuk, hogy tényleg nem sikerülne? Azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy mi lett volna, ha csecsemőként meg sem próbálunk a hasunkról a hátunkra fordulni vagy ha nem tettük volna meg az első bátortalan lépéseinket önállóan? Mihez kezdenénk ma, ha elsősként az első akadálynál feladtuk volna az írás, az olvasás és a számolás elsajátítását? Még tovább menve, hol tartana napjainkban az emberiség, ha a kudarctól való félelmükben olyan kutatók, tudósok és feltalálók rettentek volna meg, akiknek a felfedezései és találmányai mára létszükségletünkké váltak? Miért nem tudunk lehetőségként tekinteni egy nehézségre (még akkor is, ha nem könnyű), hogy az hozhat jót is és általa megtanulhatunk valamit? Mi az oka annak, hogy nem tudunk hinni magunkban és esetleg – rosszabb esetben- a környezetünk sem bátorít bennünket?

Nyilván nem jó érzés, ha esetleg valami nem sikerül (elsőre), de tudunk belőle tanulni és építkezni, az új tapasztalatok pedig segíthetnek a cél elérésében. Azt is fontos kiemelni, hogy lehet, hogy első látásra nehéznek, megoldhatatlannak vagy túl nagy falatnak tűnik valami, esetleg több vagy kevesebb könnycseppel is jár a küzdelem, de annál szuperebb érzés, amikor visszatekintve büszkén azt mondhatjuk: kemény volt és nehéz volt, de odatettem magam, és igen, én ezt (is) megcsináltam. Mert nem adtam fel.

kitartás nehézség

2020\12\30

… hogy mi az, ami tényleg jó a Szilveszterben és hogy vajon 2021 mit fog tartogatni számunkra

Általában borzalmas tévéműsor. Kötelező és erőltetett jókedv (legtöbbször). Pezsgő. Malac. Virsli. Lencse. Bólé. Himnusz. Petárdázás. Tűzijáték. Megint pezsgő. Fogadalmak (talán). Buli. Fáradtság. Éjszaka. Hajnal. Nincstaxi. Séta. Tömegközlekedés. Séta.  Végreitthon. Végreágyban. Ébredés. Újévi koncert. Bizakodás: az idei egy jobb év lesz, mint az előző.

Sosem lelkesedtem a Szilveszterezésért. Számomra ez is csak egy olyan nap, mint a többi, sosem értettem, hogy miért kerítenek az emberek nagy felhajtást köré, hiszen más hónapok végén sem tartunk nagy bulit azért, mert véget értek, és másnap is ugyanúgy felkel majd a nap. Mégis számomra a legérthetetlenebb a bevezetőben is megemlített kötelező, és éppen emiatt időnként meglehetősen erőltetett jókedv – pont ez az, ami már az elején elveszi az ember kedvét az egésztől: záporoznak a kicsit sem humoros viccek, mert kimondatlanul mindenki úgy érzi, hogy a hangulatot valamivel fel kell dobni, ettől pedig feszültté és kényszeredetté válik az összejövetel. Életmód-szakértők és pszichológusok is egybehangzóan kiemelik minden év kezdetekor, hogy az emberek nagy része nem tudja megtartani az újévi fogadalmakat, mert a kezdeti nagy lelkesedés után alábbhagy a változtatási kedv és könnyedén visszatérünk azokhoz a régi szokásainkhoz, amiket szerettünk volna elhagyni. Ezért sem szoktam újévi fogadalmat tenni, mert osztom azt a nézetet, hogy változtatni valamin bármikor lehet: gyökeres életmódváltásom sem egy újévi elhatározáshoz kötődött. Inkább azon szoktam filózni az év utolsó óráiban, hogy vajon az élet/sors mit tartogat majd számomra, és vajon 365 (vagy négy évente 366) nap múlva mi lesz majd máshogyan az életemben?

Ha volt év, aminek alig vártam, hogy végre vége legyen, az a csalódásokkal és kudarcokkal meglehetősen telített 2018-as év volt. Szilveszterkor abban reménykedtem, hogy bárcsak ugyanannyi jó dolog történik majd a következő évben, mint amennyi rossz az óévben történt velem. 2019 Szilveszterén megállapítottam magamban, hogy egy nagyon klassz évet hagyok magam mögött, mert megleltem a legfontosabb dolgot az életemben. Miközben Szerelmem átölelt és éjfélkor hallgattuk a Himnuszt egy házibuliban, azon is merengtem, hogy vajon mit tartogathat számunkra a 2020-as év, milyen élményekkel és milyen tapasztalatokkal leszünk majd gazdagabbak? Mi lesz más egy évvel később? Vajon akkorra már jegyben járunk vagy talán már házasok leszünk? Esetleg máshol fogok majd dolgozni? Netán mással fogok foglalkozni, mint most? Vajon a koronavírus járvány, ami Ázsiában felütötte a fejét, tényleg eljut majd hozzánk is? Ha igen, akkor ez mivel fog együtt járni? Aztán szépen-lassan az összes kérdés megválaszolódott az év során.

Idén a korlátozások miatt szűkebb körben leszünk, de én ezt valahogy nem is bánom, jó lesz egy kicsit csendesebb keretek között búcsút venni az óévtől és köszönteni az újat. Az ezévi számvetést már megtettem, sokakkal elletétben számomra ez egy valóban klassz és örömteli év volt, de ettől függetlenül nagyon várom a 2021-es évet is. Most is lesz majd min merengeni éjfélkor, egy pohár pezsgővel a kezemben: meg tudjuk-e tartani majd a nyár elejére tervezett templomi esküvőnket és a lagzit pontosan úgy, ahogyan mi szeretnénk? Vajon mindenki, akivel szeretnénk megosztani az örömünket, velünk ünnepelhet? Vagy esetleg át kell majd szerveznünk későbbre, mert újabb korlátozások lesznek? Sikerül majd jövőre néhány olyan tervet megvalósítani, amelyek egyenlőre csak dédelgetett álmok? Miben hoz majd változást az új év? Mi mindenre fog megtanítani minket? És ami a legfontosabb: sikerül-e nekünk és családtagjainknak továbbra is megúsznunk a megfertőződést?

Szóval 2021, várlak, hogy megválaszold nekem ezeket a kérdéseket. És remélem, hogy legalább olyan jó leszel, mint az elődöd. BÚÉK!

buli szilveszter újév 2020 ünneplés 2021

2020\12\08

... hogy most sok mindenből vizsgázunk

Ez az év más, mint a többi. Mindamellett, hogy leginkább a négy fal között töltöttük az év nagy részét, soha vissza nem térő lehetőséget kaptunk arra, hogy sok mindent átgondoljunk az életünkben, megtanuljunk vagy másképp csináljunk mostantól – és mindemellett tulajdonképpen folyamatosan vizsgázunk a „tananyagból”. Valószínűleg az idei Karácsony is más lesz, mint az eddigiek, valószínűleg sok családban Nagykarácsony helyett idén szűkebb körű Kiskarácsony lesz, de ahogy anyukám a múltkor nagyon bölcsen megfogalmazta: inkább csak idén Karácsonykor ne legyen közös ünneplés, semmint esetleg soha többet.

Az egyik dolog, amit tanulhatunk a jelenlegi helyzetből a fegyelmezettség. A többség betartja ugyan a szabályokat, de még mindig sokan vannak, akik a kiskapulat keresik, és pl. csak azért sem húzzák fel az orrukra a maszkot vagy egyszerűen nem veszik fel az utcán, mert szerintük felesleges. Gyakran elhangzik, hogy „á, én nem félek a vírustól”, amihez természetesen mindenkinek joga van, ahhoz azonban már kevésbé, hogy mások egészségét vagy életét tegye kockára felelőtlen viselkedése miatt. A kijárási tilalom bejelentésekor tömegek hördültek fel, hogy este 8 után csak indokolt esetben lehet az utcákon tartózkodni - jellemzően olyanok is hangosan véleményt adtak nemtetszésüknek, akiknél a késő esti séta nem a napi rutin része, és kutyájuk sincs, akit rendszeresen este 8 után sétáltatnak. Egy dolgot kellene megérteni: ez most az a helyzet, amikor végre egyszer félre kellene tenni „a tízmillió virológus van ebben az országban” és/vagy „a kormánynak csakazért sem adunk igazat semmiért, még ha jól cselekednek sem és csakazértis ellenállunk” mentalitást, tudomásul kellene venni, hogy most az az egyetlen megoldás, ha mindenki fegyelmezetten betartja a szabályokat amelyeket a valódi szakértők hoztak, akkor is, ha nem könnyű vagy nem mindig érthető a mögöttes ok.  Lehet, hogy nehéznek tűnik megoldani, hogy munka után mindent el tudjon intézni az ember úgy, hogy este 8-ra hazaérjen, de szervezéssel minden megoldható – és azt se felejtsük el, hogy nem örök életre szólnak a korlátozások. Attól pedig, hogy puffogunk, mérgelődünk és digitálisan szemetelve a Facebookra kiposztoljuk, hogy egy adott intézkedés mekkora baromságnak tartunk, még nem lesz jobb – és nem csak azért, mert a döntéshozók nem követik a posztolót Facebookon vagy Instagramon, bár ha így lenne sem változtatnának a sopánkodása miatt.

Tavasszal az egészségügyi dolgozók megítélésében gyökeres változás állt be, népszerűségük történelmi magasságokban szárnyalt, trendi volt éltetni őket. Ők voltak a hősök, akiknek minden este tapsolással köszönték meg az emberek a hősies helytállást, akiket hálából ingyen fuvaroztak a taxisok, és akiknek ajándék pizzát vittek a kórházakhoz, valamint Facebook posztok sokasága született arról, az emberek mennyire hálásak nekik. Eltelt fél év, és a közösségi oldalakat böngészve azt látjuk, ezen a területen van talán a legtöbb tanulnivalónk: a második hullámban mintha (ismét) elvesztettük volna a bizalmunkat és a türelmünket is az orvosok, nővérek és az ágazat többi dolgozójával szemben. Megint eluralkodtak a velük kapcsolatos negatív gondolatok, és most, hogy sokkal nagyobb a nyomás, folyamatosan emelkedik az esetszám és szükségük lenne ugyanarra a társadalmi támogatásra, mint amit tavasszal megkaptak, ennek épp az ellenkezője történik: a tapsolók eltűntek az ablakból, helyüket pedig átvették ismételten a negatív hangok – és éppen a legrosszabbkor. Nem csak akkor kell elismerni a munkájukat, amikor ez éppen divatban van. Budakeszin szeptember óta pánikgomb van az Egészségügyi Központban, az alábbi fotó, amely Veszprémben az SZTK-ban készült néhány napja pedig sajnos szintén sok mindent elmond az egészségügyben uralkodó helyzetről, ahol meglehetősen sok esetben nem a rendszerrel van a gond, hanem  a hőzöngő páciensekkel.

veszprem_sztk.jpg

(kép forrása: saját fotó)

És ha már divat, néhány hete az utcán sétálva egy kirakatban megpillantottam az egyik neves női magazin közelgő shopping napjainak reklámját, az egyik piacvezető női ruha márka pedig az utóbbi időben legalább napi két kihagyhatatlan akcióra igyekezett felhívni a figyelmemet. Az interneten böngészve a villogó bannerek és a tévéreklámok is folyamatosan fogyasztásra buzdítanak, különösen most, hogy hamarosan itt a Karácsony. Főleg ilyenkor érzem, hogy erősnek kellene lennünk, és ellenállni a „kísértésnek”. De miért is? Leginkább azért, mert ha a március előtti időkön elmerengünk, és őszintén a szívünkre tesszük a kezünket, akkor beláthatjuk, hogy „előző életünkben” meglehetősen túlfogyasztottunk és túlköltekeztünk. Számomra ez leginkább a ruhásszekrényem telítettségén mutatkozik meg. Hiába költöztem a tavalyi évben és váltam meg sok mindentől (köztük két nagy szatyornyi ruhától), még így is tele van a szekrény, úgyhogy eldöntöttem, csak akkor veszek magamnak ruhát, ha tényleg szükségem van rá - és ehhez nagyjából tudom is tartani magam, bár néha azért elgyengülök, de határozottan sokat fejlődtem ebben a tekintetben. Egyébként már a költözés is ráébresztett arra, hogy mennyi mindent halmoztam fel tulajdonképpen teljesen feleslegesen, de a bezártságban eltöltött idő és az életem átgondolása még inkább megerősített ebben, egy ideje pedig igyekszem tudatosabb fogyasztó lenni. Az idei Karácsony pedig lehetőséget ad arra, hogy a mértékletességet a gyakorlatban is megvalósíthassuk: ha valamikor, akkor most megtapasztalhatjuk, hogy nem az ajándék ill. annak ára és nagysága az, ami igazán fontos.

Talán éreztük már korábban is, hogy máshogy kellene és/vagy lehetne élnünk, de vagy nem akartunk, vagy nem tudtunk lassítani. Szomorú és fájdalmas ez a vírushelyzet, de általa kaptunk egy nagy lehetőséget, hogy megtapasztaljuk, máshogy is lehet csinálni, az önzőséget pedig félre kellene tenni. Az már csak rajtunk múlik, mit tanulunk belőle és mit viszünk magunkkal tovább.

vásárlás életmód egészségügy korlátozás fogyasztói társadalom Facebook Karácsony posztolás Instagram

2020\11\24

… hogy miért sötét dolog a Black Friday

Középiskolás voltam, amikor egy késő őszi estén a családi vacsora közben a háttérben szólt a tévé. A híradás arról tudósított, hogy az amerikaiak a hálaadást ünneplik, másnap pedig kezdetét veszi az üzletekben és a bevásárlóközpontokban a nagy leárazás, vagyis a Black Friday, amikor eredeti árának töredékéért vásárolhatóak meg elsősorban műszaki termékek. Elhangzott, hogy valószínűleg a plazma tévé lesz a slágertermék, és hogy vannak, akik a hálaadás estéjét az üzlet előtt sátorozva töltik, valamint az is, hogy minden évben halálos áldozatai is vannak az eseménynek.

Fogalmam sincs róla, hogy miért maradt meg bennem ez a riport. Talán azért, mert számomra teljesen elképzelhetetlen és így egyben sokkoló is volt, hogy egy családi eseményt – legyen az névnap, szülinap, karácsony vagy húsvét – ne otthon, meghittségben, közösen ünnepeljünk, azt pedig főleg nem, hogy egy új pirítós sütőért vagy DVD lejátszóért hogyan tudja ezt valaki feláldozni – az életéről már nem is beszélve.

A Black Friday a Halloweenhez hasonlóan Amerikából származik, eredetileg a hálaadást (november negyedik csütörtökje) követő pénteki nap - paradox módon éppen ezen a napon van a „ne vásárolj semmit” világnap is. Tulajdonképpen a karácsonyi vásárlási láz „hivatalos nyitóünnepségének” is tekinthető, nem hivatalosan viszont nyár végén/ősz elején indul a szezon, amikor az első karácsonyi termékek megjelennek a boltok polcain. Nem hittem volna, hogy egyszer majd hozzánk is begyűrűzik ez az őrület, de sajnos így lett. Felugró bannerek, e-mailes hírlevelek, telefonos applikációk és harsogó tévéreklámok hirdetik, hogy ezen a napon - ill. most már az ezt megelőző vagy követő héten vagy hetekben, esetleg egész novemberben- hatalmas akciókkal, az eredeti ár töredékéért lehet vásárolni. Az emberek megrohamozzák a netes áruházakat, amelyek honlapjai ilyenkor rendszerint összeomlanak,megy a frissítés, az idegeskedés, mert nem működik az a rohadt weboldal, el fog fogyni a termék, ami csak itt és csak most és csak ma olcsóbb – elvileg. Merthogy a fogyasztóvédelem az őrület elcsendesedésével nyilvánosságra hozza, hogy milyen megtévesztő kedvezményekkel verték át a vásárlókat: sok helyen látszatakciók vannak, pl. néhány nappal korábban felárazzák a terméket, majd leárazzák a kampány idejére, a termék pedig így ugyanannyiba kerül, az akciókra kiéhezett vásárló pedig ráharap a csalira.

Az elmúlt néhány évben megsokszorozódott a Távol-Keletről az interneten vásárolt termékek forgalma. A világszerte ismert weboldalakat böngészve az embernek az az érzése, hogy mindig Black Friday van. A rendkívül vonzó árak úgy csábítanak vásárlásra, hogy lehet, hogy alapvetően meg sem vásárolnánk őket, mert nem is lenne rá szükségünk, de megvesszük, mert kihagyhatatlannak tűnik az ajánlat, hiszen olyan olcsó, mert csak egy dollárba kerül... Szükséges lenne azonban mérlegelni és végiggondolni még a termék megrendelése előtt, hogy valóban szükségünk van-e rá? Tényleg létfontosságú, hogy megvegyük, vagy – sok más dologhoz hasonlóan- ez is bekerül a szekrény mélyére, vagy a pincébe, a padlásra, hogy aztán sose vegyük elő, míg egy lomtalanításnál vagy selejtezésnél ki nem dobjuk? Érdemes azon is elgondolkodni, hogy egy-egy ilyen rendeléssel mennyi plusz csomagolóanyagot termelünk, hogy éves szinten hány repülőgépet töltenek meg a feleslegesen rendelt termékek, amelyek a fél világot bejárják, majd a célországban hány autó ingázik feleslegesen és terheli a környezetet... Az sem mellékes, hogy a sok kicsi sokra megy elvén milyen sok pénzt adunk ki olyan dolgokra, amiket lehet, hogy nem is fogunk használni soha az életben, arról nem is beszélve, hogy a fénykép és a valóság között időnként meglehetősen nagy a különbség. Ha pedig visszaküldjük a terméket, az megint ugyanezt az utat járja majd be teljesen feleslegesen, bár az egyenes utat a szeméttelepre úgyszintén meg lehetne spórolni.

A jelenlegi helyzetben mindenki ott és azon takarékoskodik, amin csak tud, de fontos lenne azon is elmerengnünk, hogy egy hatalmas lehetőséget kaptunk az idei évben arra, hogy (egy kicsit) tudatosabb fogyasztók legyünk, és megtanuljunk nemet mondani – nemcsak a pénztárcánk, hanem a bolygónk jövője miatt is. 

vásárlás globalizáció fogyasztói társadalom Black Friday

2020\10\29

...hogy mit vesz el tőlünk a Halloween

Sosem jártam még Amerikában, de ha van valami, amit nagyon irigyelek a filmek alapján tőlük, az a Hálaadás ünnepe. Épp úgy, ahogy Karácsonykor, nagy sütés-főzésben vannak a háziasszonyok, összegyűlik az egész család, körbeülik az asztalt és ima vagy asztali áldás keretében hálát adnak mindazért a jóért, ami történt velük abban az évben.  Szép dolog megállni egy pillanatra, elgondolkodni, hálát adni és megköszönni mindazt, amit a Gondviselés adott.  Kár, hogy a világban és így Magyarországon is ehelyett inkább a Halloween honosodott meg, amit éppen Mindenszentek és Halottak napja előestéjén ünneplünk – és ami talán hozzásegített minket ahhoz, hogy (még) távolabb kerüljünk az elmúlástól.

Tökös dísztárgyak, kísértetes álarcok, boszorkánykalapok lepik el általában már szeptember közepén az üzleteket, a turkálók kínálatában farsang után ismét megjelennek a jelmezek, az élelmiszerboltokban pedig október közepétől lámpás faragásához alkalmas sütőtök is beszerezhető. Október 31-én este a jelmezbe bújt kisgyerekek elkezdik csoportokban körbejárni a környéket, becsöngetnek a házakba annak reményében, hogy csokoládét és cukorkát gyűjthetnek, a felnőttek pedig ijesztő (és helyenként gyomorforgató) sminkben és jelmezben házibuliznak. Ez a fajta ünneplés viszont alapvetően idegen a mi kultúránktól, amikor is Halottak napja környékén elcsendesedünk, felkeressük elhunyt hozzátartozóink sírját, ahova virágot vagy koszorút viszünk és gyertyát gyújtunk emlékükre. Visszagondolunk azokra az időkre, amikor még velünk voltak, esetleg összeül a család, előkerülnek a fotóalbumok, családi videók, felelevenítünk közösen az elhunytakkal kapcsolatos szép emlékeket és elgondolkodunk azon, hogy bizony az élet múlandó, és egyszer a mi életünk is véget ér majd.

És ez az, amit a mai világ nem preferál: a reklámok, videoklippek, tévéműsorok, a közösségi oldalak és egyéb médiumok is mind-mind azt sugallják: élj a mának, habzsold az életet, ne foglalkozz a múlttal, ne nézz vissza, csak saját magaddal, csak a jó dolgokkal, a jeleneddel és a jövőddel foglalkozz, mindezt hedonista módon. Állandó pezsgésben és pörgésben élünk (újra), ahol nincs megállás, a minket körülvevő zajos világ egyre kevésbé teszi lehetővé, hogy egy kicsit elmerengjünk ezeken a dolgokon (is). Ebbe a képbe pedig tökéletesen beleillik az, hogy elcsendesedés helyett egyre többen az önfeledt bulizást választják ezekben a napokban, a kettő pedig valahogy nem igazán összeegyeztethető. Meg kell(ene) élni ezeket a napokat, magát az emlékezést is, kicsit ráhangolódni, ez pedig alkoholgőzös hangulatban nem igazán megy. Nyilván nem arról van szó, hogy folyton az élet múlandóságán kellene elmélkednünk vagy konstans a szeretteink elvesztése miatti szomorúságnak kell uralnia a mindennapjainkat, de legalább ebben a néhány napban jó lenne ezeken elgondolkodni és le lehetne mondani a bulizásról.

Ennek azért is lenne jelentősége, mert a gyászkultúránk is jelentősen átalakult az elmúlt évtizedekben, tabutémává vált az elmúlás és a halál: viszolygunk tőle, nem akarunk szembenézni vele, pedig ez is az életünk része kellene, hogy legyen. Ebben pedig sokat segíthetne az, ha meg tudnánk élni Halloween mentesen a Halottak napját. Úgy, ahogyan az a mi kultúrkörünkben természetes volt évtizedekkel ezelőtt: töklámpás, jelmezek és smink nélkül. Szépen csendben, magunkban, de ugyanakkor családi körben.

tévé halloween mindenszentek halottak napja social media elcsendesedés

2020\10\18

… hogy milyen sokat tud adni egy bátorító, támogató vagy elismerő szó

Nem kellenek ahhoz brit tudósok, hogy megállapítsuk, a pozitív, elismerő szavaknak bátorító erejük van, erősítik az önbizalmat valamint általuk javul a teljesítmény – ennek ellenére az élet egyes területein mégis fukarkodunk velük, pedig nem kerülnek semmibe, ráadásul a környezetünkben élők önbizalmának is jót tehetnénk.

Legelső bejegyzésemben írtam arról, hogy a sportos életmódra váltásban milyen nagy szerepe volt annak, hogy megdicsért a vízitorna oktatóm. Azért volt ennek nagy jelentősége számomra, mert ez volt az első pozitív visszacsatolás, amit sportot oktató személytől kaptam. Jelentőségét az is mutatja, hogy teljesen megváltozott az életem általa, azóta elsőszámú szabadidős tevékenységgé vált számomra a sport, ami által sokat fejlődtem, kitartóbb lettem, nagyon sok jóval és életre szóló élménnyel lettem gazdagabb. Számomra nagyon fontos, hogy ha egy utcai futóversenyen indulok és a táv teljesítése közben egy sétáló sporttársat látok magam előtt, mindig mondjak neki egy-két biztató szót. Ilyenkor rendszerint egy mosoly és egy köszönöm után a futótársak új erőre kapnak, és futólépésben folytatják a táv teljesítését (és esetleg hamarabb is érnek célba, mint én). Jó érzéssel tölt el, ha egy ilyen apró gesztussal bátorítani tudom őket, hogy már nincs messze a cél, meg tudják csinálni (és remélem erre mielőbb megint lesz lehetőségem).

Nagyon finom lett az ebéd, ilyet máskor is csinálhatnál! – hangzott el férjem részéről több alkalommal is a dicséret. Különösen annak tükrében esnek jól a szavai, hogy bár házias vagyok, de a házimunkával kapcsolatos tevékenységek közül a főzést érzem leggyengébb pontomnak, de az elismerésének hála egyre nagyobb lendülettel és kedvvel ragadok fakanalat, hogy valami finomat tálalhassak.  

Mindezekből látszik, hogy fontos a jó szó, a pozitív visszajelzés, a megerősítés, mert ezekből építkezünk – sokszor azonban inkább spórolunk ezeken a szavakon.

A leggyakoribb terület, ahol szomjazzuk az elismerést és  a pozitív visszajelzést, a munka világa. A munkahelyünkön töltjük el a legtöbb időt és talán ezért is vágyunk a pozitív szavakra – mégis itt fukarkodunk vele leginkább: sok céges kultúrában tévesen azzal egyenlő a dicséret, ha nem kapnak fejmosást a kollégák. HR-esként gyakran (és sajnos egyre gyakrabban) találkozom azzal, hogy azért szeretne valaki munkahelyet váltani, mert hiába nyújt maximumot és tesz meg mindent nem csak a saját személyes sikeréért hanem a vállalati célokért, nem ismerik el a munkáját. Sokan panaszkodnak arra, hogy felettesük kizárólag negatív dolgokra hívja fel a figyelmet, sok esetben nyomdafestéket nem tűrő stílusban és magas decibelen... Minden egyes alkalommal elgondolkodom azon, hogy ez miért jó az illető felettesének – ha esetleg vele is így beszélnek, ő hogyan érezné magát? Esetleg azt gondolja, hogy ettől majd jobban végzi a munkáját a beosztott? Ő nem szeretne más és jobb vezető lenni, mint az, aki esetleg vele is így beszél? Az esetek többségében egy ideig talán tűri a munkavállaló a mindennapos leszúrásokat és az esetleges megalázásokat, de aztán – ha teheti- új lehetőségek után néz, bízva abban, hogy a következő helyen megkapja a vágyott megbecsülést, amire annyira ki van már éhezve és az érzést, hogy végre kikerülhet a negatív spirálból. A munkahely váltás komoly velejárója, hogy a munkavállaló magával viszi a kapcsolati tőkéjet és – ami ennél fájóbb lehet- a tudását is, amit majd máshol hasznosít, ez viszont nagy veszteség a cégnek, főleg ha a távozó munkatárs utódja hasonló okokból távozik – ezen (is) pedig érdemes (lenne) elgondolkodni. Engem egy más motivációból fakadó munkahely váltás ébresztett rá arra, hogy már jó ideje éheztem a pozitív visszajelzésre (de legalább a káromkodás és a hangmagasság megemelése szerencsére elmaradt). Nem sokkal a váltás után, amikor az új felettesem megdicsért gondolkodtam el azon, hogy vajon mikor kaptam utoljára elismerő szavakat, és rá kellett jönnöm, hogy nem emlékszem rá... ami tulajdonképpen ijesztő, mégpedig azért, mert alapvetően a jó dolgokból tud az ember építkezni, és a motiváció fenntartásában is fontos szerepe van a pozitív megerősítésnek. Néhány jó szó és ezáltal az elismerés, valamint a támogató közeg kellett ahhoz, hogy megint szárnyaljak – ezzel nyilván nem vagyok egyedül.

Ideális esetben a közeli hozzátartozók bátorító és elismerő magatartást tanúsítanak szeretteik irányába, de számtalan olyan történetet hallani, hogy például irigységből, féltékenységből, esetleg kényelemből nem hangzanak el pozitív, támogató szavak. Ez különösen azért fájó, mert az egyén pont attól a körtől nem kapja meg ezt, akiktől a leginkább számítana rá, ami pedig feszült hangulatot és konfliktushelyzetet is eredményez, rosszabb esetben megromolhatnak a családi kapcsolatok vagy barátságok bomolhatnak fel, valamint csökkenhet az egyén önbizalma. Miért hagyjuk mégis, hogy így legyen? Miért tölt el minket jó érzéssel, ha szeretteinket megbántjuk? Miért erősebb bennünk a rosszindulat? Miért nem tudunk büszkék lenni, buzdítani, támogatni és együtt örülni olyan emberek sikereinek vagy örömének, akik (elvileg) fontosak számunkra? Miért esik nehezünkre kimondani azt a néhány szót?  

Mindennapjainkat sajnos egyre jobban átszövik a cifra káromkodások, ezek sorozata helyett jó lenne, ha mind a munkában, mind pedig a magánéletben bátorító, önbizalomépítő dicséret és elismerés hagyná el inkább a szánkat, mert ezek nagyban hozzájárulnak a környezetünkben élők magabiztosságához, kiegyensúlyozottságához, lelki- és testi egészségéhez. Ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy mi is jól érezzük magunkat a bőrükben, harmóniában éljünk, elégedettek és boldogok legyünk. És ez a legfontosabb. A boldogság.

munka sport elismerés dicséret HR

2020\09\24

... hogy bezzegnyugatozás helyett miért nem teszünk valamit aktívan a saját környezetünkért

Ha valamiben, akkor sajnos a panaszkodásban és nyugati szomszédaink irigylésében mi magyarok nagyon jók vagyunk – ahogy abban is, hogy mindig más(ok)ra hárítsuk a problémák megoldását.  

Mindenkinek vannak olyan ismerősei, akik előszeretettel hozakodnak elő azzal, hogy „mert bezzeg nyugaton milyen rendezettek a települések” vagy „mert ott tiszták az utcák, nem szemetelnek” esetleg „ott nem száguldoznak és betartják a sebességhatárt”. Ilyen és ehhez hasonló mondatokat hallva bennem mindig felmerül a kérdés: vajon az illető mit tett azért, hogy szebb és jobb hely legyen a mi kis országunk?

 Ültetett-e virágot a háza elé vagy az erkélyére, hogy barátságosabb legyen a portája? Lenyírta-e a füvet, hogy rendezettebb legyen a kertje vagy a háza előtti terület? Rendet tart-e a háza körül? Ellapátolta-e télen a havat a járdáról, hogy biztonságosabban közlekedhessenek a gyalogosok – és azért is mert ez minden ingatlantulajdonos kötelessége?

Betartja-e a sebességhatárokat nem csak a saját, de mások biztonsága érdekében – esetleg száguldozó ismerőseinek felhívta-e a figyelmét arra, hogy felelőtlen viselkedésükből egy pillanat alatt tragédia lehet?

Szelektíven gyűjti-e a szemetet és igyekszik-e tudatosan vásárolni, hogy a gyerekeitől és az unokáitól kölcsönkapott bolygót minél inkább óvja? Felmerült-e benne, hogy bár nem ő szemetelt az erdőben, a parkban, egy parkolóban vagy bárhol máshol, de részt vegyen önkéntesként szemétszedési akcióban, hogy megtisztítsa a környezetet?  Ha pedig szemetel, akkor miből állna a kukába dobnia a hulladékot ahelyett, hogy csak szimplán kiejtené a kezéből?

Amennyiben dohányzik, a szemetesbe tette-e a cigarettacsikket, vagy esetleg a parkolóban lazán eldobta, nem gondolva arra, hogy az egyébként is környezetszennyező tevékenységének maradványa a földbe kerülve szennyezi a termőföldet és az ivóvizet? Betartja-e azt az előírást, hogy a boltok 5 méteres körzetében ill. a buszmegállókban tilos a dohányzás?

Mindezek apróságnak tűnhetnek, de ezek a kis dolgok azok, amelyeket az irigyeltek megtesznek, mert tudatában vannak annak, hogy mindezeket nem csak magukért, hanem a közösségért is meg kell tenniük. És meg is teszik. Honfitársaink egy jelentős részét viszont mindezek teljesen hidegen hagyják, inkább kárognak, és másoktól várják a megoldást: miért nem intézkedik az önkormányzat vagy az állam ilyen esetekben? Egy másik perspektívából nézve viszont miért nem lehet ilyen egyszerű dolgokat megtenni vagy betartani a szabályokat? Nem lenne egyszerűbb? Nem okozna kevesebb bosszúságot?  Nem lehetne a közösségre és a következő generációkra is gondolni?

Májusban az Indexen megjelent egy cikk egy 14 éves almásfüzítői fiúról, Udvardi Péterről, aki fiatal kora ellenére aktívan tesz és dolgozik azért, hogy lakóhelye minél élhetőbb és szebb település legyen. Amikor kritika érte határozott fellépése és beszédstílusa miatt, többen nyilvánosan kiálltak mellette, volt, aki példaképnek nevezte. És tulajdonképpen valóban az. Nekünk felnőtteknek pedig különösen. Mert nem kesereg és panaszkodik a közösséget érintő problémákon, hanem aktívan keresi a megoldást és cselekszik. 14 évesen.

Szóval mielőtt egy kiadós panaszáradat után elkezdünk bezzegnyugatozni, vegyünk példát róla és gondolkozzunk el azon, hogy mi személy szerint mit tudunk tenni azért, hogy szebb legyen a szűken vett lakókörnyezetünk, végső soron pedig ezáltal a mi kis országunk is, hogy családunk, szomszédaink, környékbeliek és a hozzánk látogatók jól érezzék magukat. Mert minden egy kis lépéssel kezdődik. És minden kis lépés számít. Minden nagy változás apróságokkal indul. De leginkább azért, mert „Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar...”.

társadalom életmód panaszkodás Nyugat-Európa

2020\08\17

…hogy miért alkalmazunk kettős mércét bizonyos esetekben

Ha valami a képzelet szüleménye  esetleg némi realitással fűszerezve vagy netán valóságos, de nem velünk vagy a közvetlen környezetünkkel történik meg, hajlamosak vagyunk elnézőbben vélekedni róla. Abban az esetben viszont, ha fordul a kocka, már nem vagyunk ennyire nagyvonalúak.

Főiskolás koromban Dr. House bunkó stílusán szinte az egész ország jókat szórakozott. Én a kisebbséghez tartoztam, amikor a sorozatért rajongó ismerőseimet megkérdeztem, hogy mégis mit szeretnek egy orvoson aki bunkón és megalázóan viselkedik a betegével, egyöntetűen azt a választ adták: „hát, mert tök menő, ahogy leoltja a betegeket, annyira vicces”. De nézzük meg a dolgot egy másik szemszögből, hogy milyen ez a valóságban. Ülünk az orvosi rendelőben, és hiába van időpontunk (amit esetleg már hetekkel vagy hónapokkal korábban kértünk), várni kell a vizsgálatra. Jó sokat. Az emberek többsége ilyenkor meglehetősen ideges nemcsak azért, mert várni kell, hanem mert az egészségünkről, az életünkről van szó. Végre sorra kerülünk, és pechünkre a vizsgálatot végző orvosnak aznap rossz napja van (vagy esetleg a saját frusztrációnk miatt látjuk így), emiatt flegmán, lekezelően viselkedik, esetleg sértő megjegyzést tesz ránk, vagy szimplán nem közérthető módon magyarázza el, hogy mi a bajunk. A rendelőből távozva (még) idegesebbek és kétségbeesettebbek leszünk, mert az egyik legérzékenyebb pontunkról, az egészségünkről van szó, sérelmeinknek pedig adott esetben értelmetlen, nyilvános posztban hangot is adunk. Innen nézve azt mondhatjuk, Dr. House alakítja a filmsorozatban azt az orvost, aki esetleg velünk a valóságban, kiszolgáltatott helyzetben gorombán beszélt és viselkedett. Valószínűleg a többség erre is azt mondja, hogy „de hát ez csak egy film, nem a realitás” - de ha mindez velünk történik meg, akkor elvész a humorérzékünk, garantáltan nem nevetünk olyan jól, mint az aktuális epizódon a tévében.

Az 1990-es évek óta a filmes alkotások markáns részét a katasztrófafilmek képezik: a mozivásznon városokat önt el a cunami vagy egy sohasem látott mértékű árvíz, gyilkos méhrajok lepik el a metropoliszokat, gigantikus földrengés dönti romba a New York és Amerika jelképének számító Szabadság-szobrot, vagy egy gyilkos vírus vagy rejtélyes fertőzés szedi rohamos gyorsasággal áldozatait. A műfaj iránt érdeklődők tátott szájjal nézik, ahogy lecsap a vész, majd pedig a főhősök megmentik a világot. A film végén a nézők gyakran pozitív érzésekkel elkönyvelik magukban, hogy fú, ez mekora király sztori volt. Az élet viszont többször bebizonyította már, hogy a filmben látott akár legmerészebbnek tűnő dolgok valóságosak is lehetnek: gondoljunk csak a 2004 karácsonyán pusztító thaiföldi cunamira, a 2011-es fukusimai atomerőmű balesetre, vagy a már-már mindennapossá váló földcsuszamlásokra Ázsia és Dél-Amerika országaiban. Bár az iménti példák távolinak tűnnek, az viszont már kevésbé, hogy idén tavasszal mi megtapasztalhattuk a saját bőrünkön, hogy egy világjárvány messze nem olyan izgalmas a való életben, mint egy hollywoodi sikerfilmben, a ’90-es évek végén és a 2000-es évek elején pusztító tiszai árvizek pedig sokak házát és életük munkáját rombolták le, nem is beszélve a 2010-es ajkai iszapkatasztrófáról, amely tíz halálos áldozatot is követelt.

Hajlamosak vagyunk más perspektívából nézve felmentést adni olyan esetekben, ha például egy ismert vagy híres ember vét a törvény ellen, legyen az adó- vagy áfacsalás, ittas vezetés, lopás, garázdaság, megbundázott sportmeccs vagy bármilyen más bűncselekmény. A bulvárlapok előszeretettel szellőztetik meg az ilyen ügyeket, a közvélemény egy jelentős részének pedig az a reakciója, hogy „jaj hát szegény, most miért vegzálják, nem is olyan nagy dolog ez, mással is megeshet” – viszont ha esetleg az így vélekedő vagy valamely hozzátartozója lenne közvetlenül elszenvedője egy ilyen eseménynek, egészen biztosan fordulna a kocka, abból a perspektívából a történtek már nem tűnnének semmiségnek. Az is döbbenetes, hogy vajon miért kell egy éveken át súlyos bűncselekmények sorozatát elkövető, jogosan elítélt embert tévés műsorokba meghívni és népszerűsíteni? Miért kellett sztárolni és miért szurkoltak neki sokan, hogy megússza a felelősségrevonást? Vajon ha ezek az emberek néztek volna farkasszemet a rájuk szegezett fegyverrel, akkor is azért drukkoltak volna, hogy sikeresen meneküljön az igazságszolgáltatás elől? Az is érdekes kérdés, ahogy egy legyintéssel és azzal a komenttel, hogy „az államot károsította meg, nem engem” miként képesek egyesek erkölcsileg felmenteni azokat az átlag- vagy adott esetben ismert embereket, akik milliós-milliárdos adócsalásokat követnek el. Tévedés azt hinni, hogy ha az államot érte kár, az bennünket nem érint, hiszen az elcsalt adóforintokból megvalósulhattak volna olyan, a populisták által előszeretettel hangoztatott beruházások, mint pl. iskola-, óvoda- vagy kórházfejlesztések, útfelújítások vagy egyéb fejlesztések, amelyek mind-mind minket szolgálnának. Innen nézve nem lehet semmiségnek tekinteni a közösség megkárosítását.

Szóval érdekes dolog ez a kettős mérce. Időnként nem ártana megvizsgálnunk egy kérdést minden olalról, esetleg beleélni magunkat más helyzetébe és utána véleményt alkotni.

tévé bűnözés egészségügy katasztrófafilm koro

süti beállítások módosítása