Amióta a közösségi oldalak használata alapvető napi rutinná vált, tendencia lett egyre több mindent megosztani az életünkről. Mint mindennek, ennek is vannak előnyei és hátrányai. Pozitívum, hogy  könnyebb a kapcsolattartás, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor estetleg heteket kellett várni egy levélre, most viszont másodpercek alatt érkezhet válasz, vagy akár egy másik országban/más földrészen élő rokon vagy ismerős mindennapjainak könnyebben lehetünk részesei. Ugyanakkor hátrányai is vannak: jelenleg is éles társadalmi vita zajlik arról, hogy például helyes-e, ha egy szülő megoszt fotókat vagy történeteket a csemetéiről, amit a gyerekek később cikinek érezhetnek. Szintén negatívum, hogy nagyon sok olyan poszt születik, aminek a tartalma nem feltétlenül tartozik a szűk ismeretségi és rokoni körön kívül másokra, vagy esetleg nagyon intim, illetve a publikálásával tulajdonképpen semmilyen előremozdulást nem lehet elérni az adott témakörben. Ez pedig tulajdonképpen digitális szemetelés.

Legelőször akkor döbbentem le, hogy miért osztanak meg az emberek intim dolgokat az életükről a nagyközönséggel, amikor privát üzenet helyett az Iwiw üzenőfalán keresztül tudatta a barátaival egy volt iskolatársnőm, hogy nem tud velük strandra menni a hétvégén, mert éppen menstruál... Abban valószínűleg mindenki egyetért, hogy ez nem egy olyan információ, ami a nagyvilágra tartozik, így sorra érkeztek az ismerősöktől a kommentek, miszerint az ilyesmit esetleg nem a nyilvánosság előtt kellene kitárgyalni. A lány eleinte nem igazán értette, hogy mi a gond, de mentségére szolgáljon, hogy még tinédzser volt, felnőtt fejjel talán már nem osztotta volna meg országgal-világgal, hogy épp nehéz napjai vannak.

Évekkel ezelőtt volt egy kolléganőm, aki rendszeresen posztolta a Facebookon, hogy mi történik épp a gyerekével: felébredt, kakaót ivott, de aztán visszafeküdt még aludni, fürdéskor pedig az egyik népszerű énekesnő aktuális slágerét énekelte a kádban – mindezeket egyesével posztolva. A magam részéről nem igazán tudtam hova tenni, hogy  miért kellett mindenkit beavatnia a családi életükbe, arra pedig végképp nem tudtam rájönni, hogy az alábbi poszt megszületésével mi volt a célja: „Betelt a pohár! Óvodát váltunk!”. Nem lett volna elég privát üzenetben, telefonon vagy sms-ben megosztani a nagyszülőkkel, testvérrel vagy legjobb barátnővel, hogy erre az elhatározásra jutottak? Miért tartozik ez az információ a nagyvilágra, miért kell nyilvánosan kitárgyalni a gyerek dolgait? Miért kell ilyen formában megélni egy magánügyet? Mi van akkor, ha esetleg az óvónénik vagy dadusok is olvassák a bejegyzést és a kommentben kifejtett okokat- merthogy természetesen minden részletre kiterjedően leírta, hogy mi vezetett a döntés meghozatalához.  Mit tesz akkor anyuka, ha mondjuk emiatt másnap nem lesznek sem vele - de ami még rosszabb - esetleg a gyerekkel barátságosak az óvodai dolgozók? Bár valószínűleg azt is kiposztolja...

Hasonlóképpen érthetetlen számomra a „rohadt MÁV, nincs légkondi ebben a hőségben az IC vonaton és persze, hogy 85 percet késtünk és még a helyjegy árát sem akarják visszafizetni a szemetek!” típusú bejegyzések. Én is utaztam már nyáron olyan IC-n, amin nem volt légkondi és késtünk is nem keveset, mérgelődtem is miatta, de eszembe nem jutott volna azért klaviatúrát ragadni, hogy az összes ismerősömet egy Facebook poszt keretében informáljam arról, hogy mennyire pórul jártam, és milyen agyonizzadtan és csapzottan kászálódtam le a vonatról. Chateltem róla a szűk családdal és esetleg a barátnőkkel, nekik kipanaszkodtam magam, de ennyi. Azért, mert születik egy ilyen témájú nyilvános poszt, nem fogják megjavítani a légkondit és valószínűleg legközelebb is késni fog a vonat, ergo teljesen haszontalan és céltalan dolog volt kiírni. Érdemesebb lett volna panaszlevelet írni, mert akkor kötelesek kivizsgálni az esetet, bár akkor az ismerősök hasonló jellegű történetei sem lesznek publikusak - hacsak nem posztolták ki ők is korábban - és az ő vérnyomásuk is az egekben lesz, ahogy előtörnek az elfeledett emlékek, miközben a kommentet pötyögik a mérgelődő poszt alá. Hasonló a helyzet a „nincs lift a metrómegállókban és most hogy vigyem fel a babakocsit és a nagyobbik gyereket ” témájú kiírásokban: egy Facebook poszttól sajnos biztosan nem fog megoldódni a probléma.

A koronavírus járvány miatt az egészségügyi dolgozókhoz való hozzáállás jelentősen megváltozott, rég nem látott magasságokba emelkedett a népszerűségi indexük, ami remélhetőleg pozitív hozama lesz a vírus okozta helyzetnek, és majd akkor is hősöknek tartjuk őket, amikor már csak egy rossz emlék lesz a pandémia. Bő fél évvel ezelőttig a várótermekből is rengetegen posztoltak: „már két órája itt ülök és nem történik semmi és szar az egészségügyi helyzet ahogy minden más is ebben az országban...”. Nos, valóban nem túl üdítő dolog órákat várni egy vizsgálatra, de ez tőlünk nyugatabbra is ugyanígy van (saját családtagoktól származó személyes tapasztalat), és ott sincs kolbászból a kerítés. Arról nem is beszélve, hogy azért, mert születik egy ilyen (értelmetlen) kiírás, nem fogja az asszisztens soron kívül beszólítani a posztolót.  Azokat a jó tapasztalatokat, hogy pl. barátságos volt a nővér, aki vette a vért, vagy nagyon meg voltam ijedve és kedvesen megnyugtatott az orvos, tiszta volt a kórterem, valamiért nem  osztjuk meg, pedig ezek is ugyanúgy megtörténnek, és tegyük a kezünket a szívünkre, igaz, hogy vannak lepukkant rendelők és kórházak, vannak goromba orvosok, de azért kedves egészségügyi dolgozók és jó állapotban levő intézmények is vannak Magyarországon.

„Nem akarunk ősztől digitális oktatást, oldják meg máshogy! (..) Nem tudok tanítani, mert nem vagyok tanár! (...) Ha te is így gondolod, másold ki és tedd ki az üzenőfaladra!” – posztolta egy ismerősöm néhány napja, akinek nemrég ballagott a gyereke az óvodából. Ez ismét egy olyan bejegyzés, amin teljesen felesleges nyilvánosan rugózni, mert az Operatív Törzs tagjai valószínűleg nem követik az illetőt, és ha követnék sem valószínű, hogy az ő kifejezett kérésére nem fogják majd bezárni az iskolákat. Ez egy sokakat érintő kérdés, és biztosan nem volt vagy lesz könnyű otthon tanulni a gyerekekkel és mellette dolgozni és háztartást vezetni, de egy nyilvános dühöngés semmilyen hatással nem lesz a döntéshozókra, mert el sem jut hozzájuk, és ettől nem is lesz jobb a helyzet. Azon pedig még felesleges rágódni, hogy ősztől mi lesz majd, mert ezt még senki sem tudja – inkább élvezzük a nyarat és bár vannak korlátozások és szabályok, amiket be kell tartani mindannyiunk érdekében, de szabadon mozoghatunk. Ezen kívül azt is érdemes lenne átgondolni az ehhez hasonló tartalmú posztok esetében, hogy pl. az iskolák és óvodák bezárását sem azért rendelték el, hogy kiszúrjanak a szülőkkel, hanem azért, hogy minimálisra szűküljenek a nem egy háztartásban élők közötti társas érintkezések...

Bár létezik a követés leállítása funkció vagy lehet törölni is az illetőt az ismerősök közül, de azon is érdemes elgondolkodni, hogy az ilyen, a legtöbb ember számára érdektelen posztok mögött  valószínűleg nem csak az húzódik meg, hogy az emberek egy része egyre kevésbé tudja disztingválni, hogy mi tartozik ország-világra és mi nem, hanem az is, hogy megy a lájkvadászat, mert valami hiányzik az ilyen és ehhez hasonló témákban posztolók életéből... és mert sajnos még mindig panaszkodni és keseregni tudunk jobban...

Nemrégiben a Képmás magazinban olvastam egy nagyon jó cikket egy egyedülálló és nagyon sikeres oktatási modellről, melyet egy Borsod megyei iskolában alkalmaznak. A szerző saját személyes élményeit osztotta meg a cikk elején, arról írt, hogy tanították olyan pedagógusok is, akik már gyerekkorában leírták őt, nem nézték ki belőle, hogy vinni fogja valamire, és ennek hangot is adtak. Kitért arra is, hogy ezek az élmények olykor kihatnak egész további életünkre – erről pedig rögtön eszembe jutott jó néhány iskolás kori emlékem.

Ági néni volt elsőben és másodikban a tanító nénim. Sajátos pedagógiai módszereinek egyike az volt, hogy tanulás helyett péntek délelőttönként a Dallas előző heti ismétlését néztük az igazgatói irodával szemközt levő osztálytermünkben. Úgy gondolta, hogy ketté osztja az osztályt jó és rossz képességű diákokra, ezért két padsorban ültünk: a jobb oldalon a jó tanulók, bal oldalon pedig a gyengébb képességű diákok. Mivel szemüveges voltam már akkor is, az első sorban volt garantált helyem, mégpedig a gyengébb diákok között. Örökre belém égett az érzés, hogy nem vagyok jó, amit fokozott azzal, hogy az egész osztály előtt mondta nekem, hogy felesleges a matekkal foglalkoznom, sosem fogom megtanulni. Írtunk olyan dolgozatokat, amikor tapstól tapsig mérte, hogy hány matekfeladatot tudunk megcsinálni hibátlanul. Lehet, hogy innen eredeztethető, hogy még felnőtt fejjel is, ha kapok egy feladatot, amire van pl. fél órám, teljesen bestresszelek – és nem egy állásinterjún az időkorlátos tesztek miatt nem feleltem meg - de ha ugyanarra a feladatra nincs ilyen szűk időkorlát, akkor szépen, nyugodtan meg tudom csinálni hibátlanul. Ha már matek, középiskolai matektanárnőm, Ilona Tanárnő sem tartozott a szakma krémjéhez: nyolcadikos koromban kaptak a szüleim egy bejegyzést az ellenőrzőmbe, hogy vigyenek el szakmunkás képzőbe, mert ennyi tudás a matek érettségin kevés lesz… Nyolc osztályos gimibe jártam, két évvel később új matektanárt kaptunk, akinél négyes voltam (két jeggyel jobb, mint korábban), és akinél ötösre érettségiztem matekból. Stílszerűen mondhatnám Ági néninek és Ilona Tanárnőnek is, hogy „üljetek le, egyes!” – mert ennyit ért az ő munkájuk (és ők maguk is).

Másodikos koromban a kedd reggel 8 óra azt jelentette, hogy megint technika óra van Gyuri bácsival. Ő sem rendelkezett túl sok pedagógiai tehetséggel, és bár jó gyerek voltam, sosem szeretett, aminek látványosan jelét is adta. Egyszer rajzlapból kivágott nekünk fákat, ezeket kellett kiszíneznünk. Kézműves és művészi dolgokban sosem voltam erős, és egy hét éves gyerek amúgy sem színez tökéletesen, így lett néhány fehér folt a fámon. Gyuri bácsi úgy gondolta, ügyetlenségemre feltétlenül fel kell hívnia a többiek figyelmét, ezért megmutatta az osztálynak a művemet, amit természetesen hangosan kommentálnia is kellett. Mondanom sem kell, ha azóta színezek valamit, mindig alaposan megnézem, nehogy legyen benne akárcsak egy icipici fehér folt is. Ha ne adj’ Isten nagy ritkán, több évente egyszer összefutok vele, sosem visz rá a lélek, hogy köszönjek neki, pedig alapvetően tisztelettudó vagyok – egy megvető pillantáson kívül többet nem vagyok hajlandó kicsikarni magamból.

Az, hogy reményeim szerint idén végre lefutom életem első félmaratonját és a sport fontos szerepet tölt be az életemben, nem Ildi néninek köszönhetem. Sosem voltam túl ügyes tornaórán, és ahelyett, hogy azon dolgozott volna kisiskolás koromban, hogy jobb legyek vagy megszeressem a mozgást, inkább azzal fenyegetőzött, hogy aki nem tudja az ugráló kötelet összehajtani és csomót kötni rá, az nem mehet felsőbb osztályba, mert megbuktatja. Megmutatni nem mutatta meg, hogy mégis hogyan kellene, türelme egyáltalán nem volt, úgyhogy mindig teljes stresszben próbáltam úgy bedobni a dobozba az ugráló kötelet, hogy nehogy észrevegye. Nem is csoda, hogy utáltam az egész sport dolgot, és később, érettségi után 10 évig egyáltalán nem mozogtam, nem értettem, hogy mi a jó ebben, majd saját magamtól jöttem rá, hogy milyen klassz dolog a testmozgás –erről már korábban írtam részletesebben itt és itt.

Az ő gyökeres ellentétük volt Markovich Tanár Úr, gimnáziumi igazgatóhelyettesünk. Tanár Úr száját soha egy rossz szó nem hagyta el, sosem kesergett és panaszkodott a diákok előtt nyilvánosan azért (de szerintem mások előtt sem), mert nem annyi a fizetése mint egy cégvezetőnek (és ez jó 10 évvel azelőtt volt, hogy jelentősen megemelték a pedagógus béreket). Nem szenvedett attól, hogy június harmadik hetében egy napra még be kell menni az évzáró értekezletre és még nem kezdődött el számára a nyári szabadság, hanem nyáron a tornaterem parkettáját csiszolta fel és lakkozta le, hogy a diákokat szép, új tornaterem fogadja majd szeptemberben. Példát mutatott nekünk emberségből, és mindig éreztette, hogy értünk van, fontosak vagyunk neki. Következetes volt de igazságos, mindig a tanulók érdekeit nézte, nem volt olyan diák, aki ne tisztelte volna. Példát mutatott nekünk hazaszeretetével és Istenbe vetett hitével. Nem munkának, hanem hivatásnak tekintette a tanári pályát. 2003-ban ment nyugdíjba, én egy évvel később érettségiztem, és nagyon boldog voltam, amikor az iskolán végigballagva, a tanáriban megpillantottam. Megtisztelő volt, hogy eljött a ballagásunkra, hogy fontos volt neki, hogy ott legyen velünk azon a jeles napon.

Az évek során ledolgozgattam ezekből a lelki sérülésekből, de azért maradtak tüskék bennem. Azt kívánom a jelenlegi diákoknak, hogy legyen egy olyan igazi, nagybetűs TANÁR példa előttük, mint amilyen nekem volt Markovics Tanár Úr, mert csak az ilyen tanárok tudnak jóvátenni valamennyit azokból a károkból, amit az Ági néni-Ilona tanárnő-Gyuri bácsi-Ildi néni féle pedagógusok okoznak a gyerekekben.

Még tinédzser koromban kaptam Anyukámtól egy képet, ami még mindig megvan. Egy fotó volt egy kopár földből kinőtt lila virággal és volt rajta egy felirat is: „Valaminek mindig tudjunk örülni”. Nem véletlenül ezt választotta nekem Anyu, ugyanis családomban már-már legendássá vált pesszimizmusom, illetve az, hogy kissé nehezen látom meg a jót egy-egy helyzetben. Eleinte a karantén helyzetben is nehezen láttam meg a jót, de aztán sok mindenen elgondolkodva rájöttem, hogy milyen sok pozitív hozadéka volt az itthon töltött időszaknak.  

Elcsendesedett és lelassult a világ

Két dolog van, amit a Karácsonyban nagyon szeretek: együtt van a család három teljes napig és erre az időszakra teljesen lelassul és elcsendesedik a világ. A karanténban eltöltött pár hét nagyon emlékeztetett a karácsonyi időszakra (azt leszámítva, hogy most nem volt együtt a család): olyan volt ez a pár hét, mintha megállt volna az idő. Pont úgy, mint Karácsonykor. Az utcákon alig járt valaki, a parkolók is üresek voltak. Mindenki otthon volt, és várt, de most nem arra, hogy csengessen az angyalka, hanem hogy a járvány nehezén túljussunk. A sok nehézség ellenére, ami ebben a pár hétben volt, én a legjobban azt élveztem, hogy egy időre abbamaradt a világ túlpörgése. Olyan (is) volt, mint amikor nyaraláskor elkezdünk lazítani és élvezzük a szabadságot. Nem a szokásos kapkodásban és mókuskerékben éltük az életünket: felkelni, munkába menni (esetenként túlórázni), aztán haza, onnan edzeni, aztán megint haza, és már el is telt a nap, sőt az egész hét, aztán itt a rövid hétvége, takarítás, bevásárlás, főzés, mosás, vasalás, egy szusszanásnyi idő, és csörög az óra, ismét hétfő reggel van... Élveztem, hogy itthonról dolgozunk, együtt vagyunk a Szerelmemmel, és nem vagyunk kitéve a szokásos napi stressznek, több időnk van egymásra és magunkra is, és a történések ellenére kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam

Több és minőségibb szabadidő, valamint új tevékenységek gyakorlása

Ha már az idő szóba került, tettünk egy kissé banális felfedezést is.  Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a munkahelyünkhöz közel lakunk, viszont azt csak most realizáltuk, hogy oda-vissza összesen így is kb. napi 40 percet ingázunk, amit az itthonléttel megspóroltunk – hasonlóan ahhoz az időhöz, amit a konditerembe eljutás jelent. Ha ehhez még hozzászámítjuk a házimunka kisebb átszervezése révén nyert időt és a szabadságnapokat, amiket ki kellett vennünk, ha időmilliomosok nem is lettünk, de a keletkező plusz időt igyekeztünk minél jobban és tartalmasabban kihasználni úgy, hogy legyen minőségi módon közösen eltöltött idő, de mindenkinek legyen saját én-ideje is. Egy idő után úgy éreztem, hogy a terveket illetően kicsit „túlvállaltam’ magam a karantén idejére: már az elején elhatároztam, hogy többet olvasok, felfrissítem a német nyelvtudásomat, bepótolom az edzés terén az elmaradásaimat, és elindítom végre a blogot, ami már régóta dédelgetett álmom volt. Végül mindent sikerült megvalósítani, még ha nem is teljesen olyan mértékben, mint elterveztem – de hát ez a maximalisták átka :-).

Nem gondoltam volna, hogy egy új szabadidős tevékenységgel is gazdagodom a bezártság alatt: Szerelmem hatására – aki már gyakorlott puzzle-ös – sokat kirakósoztunk. Utoljára gyerekkoromban foglalkoztam ilyesmivel, de akkor nem kötött le ennyire, most viszont kifejezetten élveztem, ahogy a kis darabokból sok (csapat)munkával végül összeállt egy szép kép.

Új szokások a mindennapokban

Az itthonlétnek egy kiadós tartós élelmiszer bevásárlással vágtunk neki, viszont voltak dolgok, amikből nem lehetett hosszú időre betárazni és/vagy időközben elfogytak. Eleinte heti két alkalmat céloztunk meg bevásárlás szempontjából, de ezt szinte azonnal sikerült egy alkalomra redukálni, és ami még újítás volt az előzőekhez képest, hogy listával mentünk, nem fejből vásároltunk. Ezekhez pedig a jövőben is tartani fogjuk magunkat, vagyis hetente egyszer tartunk egy nagybevásárlást, mert így talán kevésbé csábulunk el olyan dolgokra, amiket nem írtunk fel a listára.

Korábban elképzelhetetlen volt számomra, hogy itthon, a nappaliban sportoljak, de ahogy a mondás is tartja, a kényszer nagy úr. Korábban úgy gondoltam, ha kondibérletet veszek, akkor biztosan el is megyek, már csak azért is, hogy ne legyen lelkifurdalásom, hogy feleslegesen adtam ki pénzt valamire; illetve úgy éreztem, az otthoni torna egyáltalán nem nekem való. Aztán egyik napról a másikra, a négy fal közé kényszerülve kellett valamilyen alternatívát keresnem, így bukkantam rá az Onlineedzés.hu Facebook oldalra, amit egy Teneriffén élő magyar házaspár csinál: élőben tartanak erősítő edzéseket. Az órák jó hangulatúak, én pedig rájöttem, hogy itthon is lehet ugyanúgy tornázni, és a fent említett időmegtakarításon kívül ez azért is jó, mert ha van valamilyen munka utáni elfoglaltságom, ami miatt edzőterembe már nem jutnék el vagy nem tudnék annyi időt ott lenni, mint amennyit szeretnék, akkor otthon tudok sportolni. Ezen tapasztalatok alapján már nem fogok visszatérni a konditerembe.

Az edzésen kívül a nap másik fénypontját a nagy közös reggelik jelentették, a saját magunk által készített kenyeret ettük (amit nem most sütöttünk először) különböző szendvicskrémekkel, zöldséggel, időnként lágy tojással... :-). Ha visszaáll a normál kerékvágásba az élet, akkor sajnos ezek a nyugodt, békés reggelik valószínűleg csak a hétvégére fognak korlátozódni, de akkor viszont mindenképpen meg fogjuk tartani őket.

Rácsodálkozás a természetre és az apró dolgokra

Komolyan tartottuk magunkat ahhoz, hogy csak a legszükségesebb esetben hagytuk el a lakást, ez a heti egyszeri bevásárlást és azokat a szükséges eseteket jelentette, amikor be kellett mennünk a munkahelyünkre, mert home office-ból nem elvégezhető feladatok adódtak. Mivel a lakásból a kilátás meglehetősen ingerszegény (többemeletes házak, betonozott területek, mindössze egy-két fa), már-már gyermeki lelkesedéssel fogadtam, amikor a céghez tartozó zöld területen megpillantottam egy pittypangot. Ugyanilyen örömöt éreztem akkor is, amikor „kiszabadulva” kirándultunk a környéken: jó érzés volt rácsodálkozni a tavasszal ébredező természetre, a zöldellő erdőre, a csörgedező patakokra. Hihetetlen, hogy ezek a kis dolgok mennyire felértékelődtek, az ilyen kis apróságok milyen nagy dologgá váltak a bezártság hatására, jól esett rácsodálkozni a világra.

Közösen eltöltött idő 7/24-ben

Több cikket olvastam arról, hogy egyes párok számára milyen megterhelő volt az állandó együttlét, mi viszont épp ellenkezőleg vélekedünk erről. Számunkra nagy ajándék volt, hogy heteken keresztül itthon voltunk mindketten –valószínűleg nyugdíjas korunkban lesz megint ilyen. Sokat beszélgettünk róla, hogy – a körülmények ellenére- mindkettőnknek mennyire sokat jelentett az összezártság és a megnövekedett közös idő, amit nagy beszélgetések, puzzle-özések, közös főzések tarkítottak. Hálás vagyok, hogy nem egyedül kellett eltöltenem ezeket a heteket, és hogy a Szerelmem mellettem volt, támaszt nyújtott és türelmes volt velem azokon a napokon, amikor épp mélypontot éltem meg a bezártság miatt.

És ez volt a karantén legjobb hozadéka: a közösen eltöltött idő.

Akik jól ismernek, tudják, hogy nagyon nem szeretem a közhelyeket, de valóban döbbenetes, hogy mennyire gyorsan elrepült az idő: idén már 16 éve, hogy érettségiztem. A magyar írásbelin Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal c. verséből írtam verselemzést. Szeretem ezt a verset, ami a magyar költészet napján és május elején, maturálás idején mindig eszembe jut, újraolvasva pedig alaposan elgondolkodtatott, mert több olyan gondolatot is papírra vetett a költő, amelyek ma is aktuálisak.

Szomorú dolog, de gyakran elfelejtünk hálát adni azért, amink van, és ami valóban nagy kincs és nem adatik meg mindenkinek: egészség, szerető család, otthon melege… Természetesnek vesszük, hogy van, és csak akkor jövünk rá, hogy ez nem magától értetődő, ha esetleg fennáll a veszélye, hogy elveszítjük valamelyiket vagy akár mindegyiket. A jelenlegi pandémiás helyzetben, amikor a húsvét, a születés- és névnapok, valamint anyák napja is a social distancing jegyében jobbára az online platformokon zajlott - mert mindenki tart attól, hogy megfertőzi a szeretteit - felértékelődtek az ölelések és a puszik, mert nem kaphattunk meg őket.

Száz év alatt eljutottunk oda, hogy míg korábban az Istenbe vetett hit az élet mindennapi része volt, mára a kereszténység lett a legüldözöttebb vallás a Földön, azonban paradox módon a 21. század jelmondata éppen az elfogadás és a tolerancia. A vallás helyét átvette életünkben a fogyasztói társadalom, aminek komoly elvárásai vannak, ezért meg kell venni a legmenőbb telefont, bár a réginek semmi baja; egy csomó felesleges kacatot kell rendelni a Távol-Keletről, amit soha, semmire nem fogunk használni, de (látszatra) olcsó volt. Kell egy nagyobb tévé is, mert a „régi” már két éves, no meg egy okos óra, ami észrevehetetlenül elkezdi irányítani az életünket. Tökéletesnek gondolt materiális javakkal és agyon filterezett képek mögé rejtőzve (próbáljuk) boldognak mutatni magunkat. A valóságot azonban nem lehet filterekkel feltuningolni, ideig-óráig boldoggá tehetnek a megszerzett tárgyi javak, de előbb-utóbb jön a szomorú felismerés, hogy az igazán fontos dolgokat nem tudjuk pénzért megvenni. Egyes vélemények szerint a karanténnal járó megpróbáltatásoknak és az online miseközvetítéseknek köszönhetően ismét nyitunk majd Isten felé, a kérdés már csak az, hogy ha ez valóban így van/lesz, mennyire lesz tartós.

Ha már vallás, nemrégiben egy paptól érdekes és elgondolkodtató mondatokat hallottam. Lassan azt is megszokjuk, mert kezd természetessé válni, hogy ha meg akarunk (és még csak véletlenül sem szeretnénk) venni valamit, akkor megvesszük a legtökéletesebbet, ami számunkra elérhető. Aztán fél év vagy egy év múlva lecseréljük egy újra, mert az sokkal menőbb, többet tud. Ugyanez igaz az emberi kapcsolatokra is: van egy kis hibája, nem teljesen olyan, mint amilyennek elképzeltem, keresek inkább egy másikat… aztán egy másikat… majd egy még jobbat és tökéletesebbet… és a végén mi lesz majd, saját magunkat is lecseréljük?

Sokáig szólt az ébresztő, csak nem hallottuk, mert nem figyeltünk rá, mert nem akartuk meghallani… aztán hirtelen megváltozott minden, mert egy járvány megálljt parancsolt, és elcsendesedésre, elgondolkodásra kényszerített minket egyik napról a másikra. Talán ez majd felnyitja a szemünket… talán… legalábbis én nagyon remélem.

Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

A világnapoknak az a célja, hogy felhívják valamire a figyelmet.  Az ezeket összefoglaló listát végignézve megállapíthatjuk, hogy tulajdonképpen már mindennek van világnapja: az origaminak, a planetáris tudatnak, a tejfogyasztásnak, a magyar operettnek, a távközlésnek, az internetnek, a helyi önkormányzatoknak, a meztelen kertészkedésnek… április 26-án pedig a smink nélküliségnek.

Régóta folyik arról társadalmi diskurzus, hogy egyfajta értékválságban élünk, melynek egyik fő pontja az, hogy a média, a kozmetikai cégek és a divatipar azt sugallja reklámüzeneteivel: légy mindig tökéletes, a ráncoknak nincs helyük az életedben, ahol egy minimális súlyfeleslegnek sem (minimális alatt nyilván nem azt értem, ami már veszélyes az egészségre). Érdekes azon is elmerengeni, hogy például 30 évvel ezelőtt senkit sem foglalkoztatott a narancsbőr problémája, mára viszont ez lett a nők egyik rettegett ellensége – legalábbis a reklámüzenetek szerint. Egyre több dekorkozmetikai terméket használunk, és egyre korábban kezdik el magukat sminkelni a lányok. Ahhoz, hogy erről meggyőződjünk, elég elmenni valamely nagyobb drogériába, ahol két-három barátnő egészen biztosan az olcsóbb kategóriájú sminkek között válogat. Évekkel ezelőtt Galambos Dorina  énekesnő Instant nő című dala is erről szól: "... Műhaj, pótmell, rúzs kell és a körömre lakk, Egy új top, és 2 perc, légy ma merész, és az instant nő már kész...". Ma pedig már Insta-lányok számára nyújt megélhetést többek között a smink termékek infuenszerként használata. 

A közösségi oldalakat böngészve szembetűnő, hogy mennyire törekszünk a tökéletességre: agyonfilterezett képek sokasága jön velünk szembe, míg smink nélküli fotót szinte már senki nem oszt meg. A valóságban sem igazán merjük magunkat smink nélkül felvállalni, erről akkor győződtem meg, amikor egy munkahelyi kihívás részeként megbeszéltük, hogy egy pénteken smink nélkül megyünk be dolgozni, a teljes smink nélküliséget azonban alig néhányan vállaltuk be (25 és 40 év közöttiek voltunk). Akik „csaltak”, kicsit zavarba jöttek a kérdéstől, hogy miért nem vállalták be a teljes sminkmentességet. Én a magam részéről örültem neki, hogy 10 perccel tovább alhattam reggel, és senkitől sem kaptam megjegyzést arra vonatkozóan, hogy esetleg gyűrötten néznék ki, vagy hogy valami olyan fura lenne rajtam. Itt jegyezném meg, hogy Szerelmemmel az első randinkra teljesen természetesen mentem: egész egyszerűen elfelejtettem magam kisminkelni, teljesen kiment a fejemből még azt a minimál sminket is feltenni, amit a hétköznapokon szoktam :-) később, amikor már együtt voltunk és arról az esténkről nosztalgiáztunk, megemlítettem neki ezt a kis „malőrt”, ami mint kiderült, fel sem tűnt neki, ahogy az sem, hogy egy picit lefagyizott felsőben érkeztem, ugyanis az egyik barátnőmmel még a találkozónk előtt összefutottam egy fagyira, és mikor ha nem akkor kívánkozott pár csepp a ruhámra :-).

És éppen ezért jó kezdeményezés a smink nélküli nap. Mert felhívja a figyelmet és rávilágít arra, hogy időnként nem ártana felvállalni magunkat úgy, ahogy vagyunk, az esetleges „hibáinkkal” együtt (amik lehet csak a mi számunkra hibák). Nem kell mindig agyonsminkelni magunkat. Nem kell minden fotónkat retusálni és agyonfilterezni. Nem kell mindig tökéletesség álcája mögé bújni.

Mindig is szerettem volna valahol nyomon követni, hogy mennyit futok. Ennek több oka is volt: szerettem volna összesíteni, hogy mennyit futok pl. egy hónapban vagy egy évben, és a futócipőm élettartamának nyomon követése miatt is hasznos információ.

Ez utóbbi akkor kezdett el különösen foglalkoztatni, amikor Lubics Szilvia könyvében olvastam, hogy egy ilyen cipőt kb. 1000-1200 km-re „hitelesítenek”, utána futásra már nem igazán alkalmas. Nagyjából ezzel egy időben nyugdíjaztam életem első futócipőjét, akivel az együtt töltött 2,5 évünk során sok szép futókalandban volt részünk, és mivel nem igazán kíméltem, minden szempontból megérett szegény a cserére. Amikor megvettem az új cipőt, elgondolkodtam rajta, hogy valahol vezetnem kellene a futásokat. Először egy Excel táblára gondoltam, amibe majd mindig beírom, hogy mikor hány km-t futottam, esetleg talán az időeredményt is. Igen, tudom, van már egy csomó applikáció, okos óra, miegymás, de a telefonom a konditeremben a táskámban van (ahogy futóversenyek alatt is), okos órát pedig nem tervezek venni. Ezzel párhuzamosan bukkantam rá egy kihívásra, a „Fuss 2019-ben 2019 km-t!”-re, úgy gondoltam, ebbe bele kellene vágni, tök menő lenne teljesíteni, és az edzesonline.hu-n még a futásokat is lehet vezetni, lenne egy plusz motivációm lemenni a terembe, és a dédelgetett álmomhoz, a félmaratonhoz is hozzá tudna segíteni. Regisztráltam hát, és elkezdtem gyűjteni a kilométereket.

Az első héten tök szuperül ment minden, 800 méter plusszal zártam. Második héten már keletkezett egy kis lemaradás, amit elkezdtem görgetni magam előtt. És csak görgettem és görgettem. Volt, hogy egy-két hétig nem tudtam elmenni edzeni különböző okok miatt, így csak nőtt és nőtt a penzum. Volt, hogy nem tudtam annyit edzeni, mint amennyit előre beterveztem, mert nagyon meleg volt. A plusz motiváció pedig szépen lassan kényszerré változott. Már nem főként azért mentem le a konditerembe futni, mert szeretek mozogni és örömet okoz, hanem mert KELL. Mert teljesíteni KELL. Mert még sok van hátra a 2019-ből. Görcsössé váltam. Kényszer lett abból, amibe kalandvágyból vágtam bele, amit mindig nagy lelkesedéssel csináltam, és már nem okozott annyi örömet. Mivel nagyon kitartó vagyok, soha nem adok fel semmit, nehéz volt belátnom, hogy túlvállaltam magam, ennyi futásra lehet, hogy még nem állok készen, el kell engednem, akkor is, ha nem könnyű. A másik dolog, amire ráébredtem, hogy önként tettem a saját vállamra teljesen indokolatlanul terhet, amit nem kellett volna, saját magamnak annyira meg akartam felelni és nem feladni, hogy majdnem megutáltam az egészet. Rájöttem, hogy az élet más területein épp elég olyan nehézséggel szembesülünk, amiket nem tudunk elkerülni, és amikre nem tudunk nemet mondani, felesleges saját magunkat plusz stresszbe hajszolni. Ha valamit önként kezdtünk el csinálni, akkor az a fontos, hogy azt az örömöt, amit az a tevékenység okoz, fenntartsuk vagy ha tudjuk, továbbnöveljük – mert ezek adnak erőt és energiát a hétköznapi nehézségek leküzdésében.

Idén is regisztráltam, de most már nem görcsölök rá, mert tudom, hogy felesleges, és nagyon sok energiát von el. Biztos, hogy nem lesz meg a 2020 km, de már nem érdekel, hogy elkezdtem megint görgetni, ráadásul  nem is akármennyire, mivel a karantén alatt – bár sportolni lehet a szabadban – megkértek a szeretteim, hogy ne nagyon hagyjam el a lakást, futópadunk pedig itthon nincs, úgyhogy bő hat hete az erősítésen van a hangsúly, hogy még jobban bírjam majd a futást, és persze a változatosság sem árt. A célom, hogy idén annyit gyűjtsek, amennyit csak tudok, de úgy, hogy élvezzem és szeressem (még jobban) a mozgást, és hogy az életem más területeire is át tudjam ültetni azt, amire megtanított ez az egész: nem szabad rágörcsölni a dolgokra, és feleslegesen elvonni energiákat saját magunktól. Nem lesz könnyű, de majd igyekszem gyakorolni. :)

Tudás vs látvány. Hitelesség kontra dramaturgia. Tanulás helyett cirkusz. Ezt kapjuk manapság a legtöbb „műveltségi” vetélkedőtől.

Azért, hogy minél változatosabban teljen az idő, amit itthon a négy fal között töltünk, igyekszünk mindenféle programot kitalálni, így például elég sokat puzzle-özünk. Az egyik ilyen alkalommal háttérzaj gyanánt szólt a zene, de egy idő után már untuk a számokat. Egy hirtelen ötlettől vezérelve - és mivel szeretem a retro és főleg a troll dolgokat- az az ötletem támadt, hogy Youtube-on tegyük be a Szerencsekerék című vetélkedőt: nem kell folyton odafigyelni és még időnként mosolyoghatunk is egy jót azon, hogy a kör nyertese vajon a Centrum Áruház és a Főtaxi vásárlási utalványa mellé a kenyérpirítót vagy a hajszárítót választja-e. Amikor véget ért a videó, automatikusan elindult egy másik, számomra már kissé elfeledett vetélkedő, a Vágó István által vezetett Mindent vagy semmit. Erre azért már felkaptuk a fejünket, nem sokkal később pedig Szerelmem szájából elhangzott egy engem azóta is foglalkoztató mondat: tulajdonképpen eltűntek a tévéből az igazi, klasszikus értelemben vett műveltségi vetélkedők.

És valóban. Az utolsó, talán még ebbe a kategóriába sorolható műsor a Gundel-Takács Gábor nevével fémjelzett Maradj talpon! volt, melyben játékosként egy kedves barátnőm akkor még vőlegénye, most már férje szép összeget nyert, amiből aztán szuper lagzijuk volt. A műsorban a játékosok párbajra hívtak ki egy másik játékost, az egyre nehezedő kérdésekre 20 másodperc alatt kellett válaszolni úgy, hogy segítségként a megoldás néhány betűje volt csak megadva. Aki nem tudott helyesen válaszolni, az alatt megnyílt a föld, a műsor rejtélyeként pedig sosem derült ki, hogy lent mi fogadta a vesztest. A műsorhoz sokat hozzátett Gundel-Takács egyedülállóan humoros stílusa – nem csoda, hogy távozása után nem sokkal meg is szűnt a műsor.  

Hiába törtem a fejem, ezen kívül az elmúlt tíz évből nem tudnék egy komolyabb műveltségi vetélkedőt sem megnevezni. Amik eszembe jutottak, azok is inkább az ezredforduló táján futottak, mint pl. a Legyen Ön is milliomos!, melyet szintén Vágó István vezetett, aki az utóbbi időben a közélet megosztó személyisége lett, de vitathatatlan, hogy hitelesen tudta vezetni a műsort, mert művelt, olvasott, világlátott ember. Még viszonylag elgondolkodtató és jó kérdések voltak a Leggyengébb láncszem c. műsorban is, melyet Máté Krisztina vezetett, viszont itt inkább a műsorvezető játékosokkal szemben támasztott arrogáns viselkedésén volt a fő hangsúly. Az idő előrehaladtával pedig egyre inkább a látványos díszletre és a nézőben feszültséget keltő show elemekre került a fókusz. A széf című műsor jó példa erre, itt két, egymást jól ismerő versenyző küzdött közösen a pénznyereményért. A Sebestyén Balázs által vezetett műsorhoz szervesen hozzátartozott az a dramaturgiai elem, hogy perceken keresztül kellett megvitatniuk, mi lehet a helyes válasz a legtöbbször az alapműveltség részét képező kérdésekre. A sort még lehetne folytatni, rengeteg olyan vetélkedő volt képernyőn, ahol nem a tudás és a műveltség számított, hanem a monumentális díszlet, a látványvilág és a show elemek, viszont számomra az abszolút szellemi mélypontot az Észbontók című anti-műveltségi vetélkedő jelenti, ahol nagyjából olyan szintű diskurzust folytatnak a játékosok, hogy a kőszívű embernek vajon lányai vagy fiai voltak… Felmerülhet a gondolat, hogy a Szerencsekerék sem volt egy túlzottan magasröptű műsor a maga nemében (főleg így utólag visszatekintve), de azért valamilyen mértékben megdolgoztatta az agytekervényeinket, egy keresztrejtvényhez hasonlóan.

A már fent említett, 1993 és 1999 között futott Mindent vagy semmit! egy országot tartott lázban: a nézők feladványokat küldtek a műsorba, izgultak azért, hogy a szimpatikus és művelt játékos megnyerje a tizedik játékot és hazavihesse a főnyereményt: az autót – a mai felgyorsult világban az is elképzelhetetlen lenne, hogy ilyen formátummal képernyőn legyen egy műsor. A nézők értetlenkedtek, együtt éreztek a játékossal, ha nem sikerült nyernie, mert elvérzett az utolsó megmérettetésen, ahogy ez egy tatabányai férfi esetében meg is történt, vagy éppen vele örültek, és elismerték a teljesítményét, ha sikerült neki. A Legyen Ön is milliomos!-ban 20 millió forintot nyerő rokonszenves, szerény békéscsabai postással még évekkel később is készítettek interjút.

A színvonalon kívül ez hiányzik még nagyon a mai kvízműsorokból és vetélkedőkből: hogy olyan nagy tudású hétköznapi embereket ismerjünk meg, akiknek a műveltségét és tájékozottságát látva a tévé előtt ülve megemeljük a kalapunkat és elismerően azt mondjuk: ez igen. Mert eltalálni azt, hogy melyik táska rejtheti a milliókat, nem intelligencia, hanem szerencse kérdése.

Egyik kedves volt kolléganőm asztalán volt egy motivációs kép „a short run is better than no run” (egy rövid futás is jobb, mint nem futni) felirattal. Ez a mondat villant be néhány hete zumba közben.

Szeretek zumbázni, mert nagyon jó a csapat, szuperek az instruktorok, jó érzés heti 1-2 alkalommal pörgős zenére tornázni, táncolni egy jót és kicsit kikapcsolni. Ez már a harmadik hely, ahova járok: először Pesten próbáltam ki, majd néhányszor tesómmal a szülőfalumban ráztuk, rendszeresen viszont Veszprémben kezdtem el járni.

A társaság általában ugyanaz, de időnként felbukkannak újak is a csoportban. Emlékszem, amikor én voltam újonc (bármely helyszínen), nehéz volt felvenni a fonalat: mikor merre kell forogni, merre tekerjem a csípőmet, nem most kellett volna tapsolni… és még sorolhatnám :). Kicsit elveszettnek érzi magát az ember, ami teljesen természetes, hiszen azoknak, akik már régebb óta járnak, a kisujjában vannak a koreográfiák – bár itt jegyezném meg, hogy én már bő két éve járok rendszeresen ugyanoda zumbulni, és ciki vagy nem ciki, de mégsem mindig tudom, hogy mit kell csinálni :). Pár hete egy új csoporttag, egy középkorú hölgy zumbázott előttem. A mozgásán is láttam, hogy kicsit elveszettnek érzi magát, és ha felém fordult, a tekintetében ugyanezt olvastam ki. Bátorítóan rámosolyogtam több alkalommal is, a többedik ilyen alkalommal, két koreográfia között elmondta, most van itt másodszor, kicsit nehéz követnie, hogy mit kell csinálni, láttam rajta, hogy emiatt kicsit kellemetlenül érzi magát. Mivel indult a következő szám, csak pár perc múlva tudtam bátorító szavakat mondani neki: hogy igen, néha nehéz követni, nekem sem megy mindig így két év távlatából sem, de gondoljon bele, hogy tett valamit az egészségéért, mert eljött mozogni, és nem otthon gubbaszt a kanapén.  

Vannak, akiket visszatart az, hogy ügyetlennek, esetleg nem oda illőnek érzik magukat például egy konditeremben, félnek attól, hogy milyen ciki, hogy nem tudják, hogyan kell használni a gépeket, vagy nem tudják követni a koreográfiát egy táncos csoportos órán, esetleg kinézik őket, mert nem drága és márkás sportfelszerelésben mentek le edzeni, ezért inkább nem mernek belevágni az életmódváltásba. Ismerem ezt az érzést, mert én is nem kicsit feszengve mentem le a konditerembe, pont ilyen okok miatt. Nekik szeretném üzenni, hogy – bár nem könnyű, tudom – de nem kell foglalkozni a többiekkel. Minden csoda három napig tart. Valószínűleg a bénázásaimra már csak én emlékszem: arra, amikor életem első zumba óráján addig pörögtem, amíg nekiestem a radiátornak, vagy amikor évekkel ezelőtt, egyetlen röpke pillanatra kiestem a ritmusból a futógépen, minek következtében a mögöttem lévő tűzoltó készüléknek repültem és természetesen mikor, ha nem akkor volt ott egy csomó jóképű pasi… :D. Akkor kicsit kínos volt, de ma már nagyon jót nevetek rajta, ahogy azok is, akiknek elmesélem, és remélem azok is, akik olvassák ezt az írást.

Ami a ruhát illeti, ha egy melegítő nadrágban és egy agyonmosott pólóban vág bele az ember, nem számít, mert a lényeg, hogy belevágott, elkezdte, megtette az első lépést. Azért, mert vannak, akik méregdrága sportfelszerelésben járnak edzeni, még nem biztos, hogy többet vagy jobban csinálják, lehet, hogy csak azért öltöztek így ki, mert társadalmi életet élni jöttek le a terembe. Lubics Szilvia ultramaratonista írja a Másfél nap az élet c. könyvében, hogy a legelső kilométerei lefutásához keresett valamit, amiben lehet futni, felhúzta a sportcipőjét és elindult – akkor még valószínűleg nem sejtette, hogy a vége egy teljes életmódváltás lesz, ahogy nyilván azt sem, hogy többször is megnyeri a Spartathlont. Nekem sem márkás a sportruházatom, technikai pólóim jelentős részét valamelyik futóversenyen kaptam, a nadrágjaimat sem valamelyik világmárka gyártotta, sőt, többet is valamely élelmiszer-diszkont különleges heti akciójának keretében szereztem be. Egyetlen kivétel van, ez pedig a futócipőm, erre viszont főként térdeim védelme érdekében nem sajnáltam a pénzt.

Szerintem fontos kihangsúlyozni, hogy mindenkinek jár az elismerés, aki egy kicsit is tett vagy tesz az egészségéért! Mindegy, hogy 2 km-t vagy félmaratont fut valaki mondjuk egy futóversenyen vagy csak úgy, mert tett magáért, az egészségéért és a családjáért valamit. Ezért is tartom nagyon jó dolognak, hogy a legtöbb sporteseményen már minden távon adnak érmet a résztvevőknek. Kicsit rendhagyó módon az első érmemet szüleimtől kaptam 2015 Karácsonyán, abban az évben, amikor először úsztam át a Balatont. Bár nem ott és nem akkor kaptam, és nem a beúszó csomag része volt, de nagyon örültem neki, főleg azért, mert tudták, mindig is szerettem volna kapni egy érmet valamilyen teljesítményem után. Bő fél évvel később, az olimpia éjszakáján utcai futó eseményt szerveztek, ahol 2024 méter volt a táv (a budapesti olimpia megrendezését népszerűsítve). A célba érve a nyakamba akasztották az érmet, és én hihetetlenül boldog voltam, kis túlzással úgy éreztem magam, mint egy olimpikon :). Bár azóta közel négy év telt el, de engem a mai napig motivál az, hogy kaphatok egy szép érmet a végén (főleg ha nagyon csajos és csillog :)), mert az számomra az elismerést is jelenti, kézzelfogható jele és emléke annak, hogy igen, küszködtem-küzdöttem, de meglett, és hatalmas motivációt tud adni a következő kihíváshoz a tudat, hogy igen, ha ezt meg tudtam csinálni, akkor jöhet a következő lépcsőfok.

Mindenkit, aki gondolkodik az életmódváltáson, de valamely fenti ok esetleg visszatartja a mozgástól, üzenem, hogy bátran vágjon bele, mert nagyon klassz dolog sportolni! Azon kívül, hogy javul az állóképesség, lelkileg is erősíti az embert, önismerete is fejlődik, valamint az önbizalma is nő. Ezek pedig csodálatos dolgok.

Az antisporttól eljutottam az aktív sportolásig, és most már meg sem állok :) - folytatódik személyes történetem.

A következő évben (2014) elkezdtem konditerembe járni, ahol az elliptikus tréner lett a kedvencem. A Balaton-átúszásra egészségügyi okokból sajnos nem jutottam el, viszont a futóversenyek szele megérintett. Lelkes kolléganőm két csapatot szervezett a K&H maratonra, váltóban fejenként 7 km-es távra. Először nem akartam indulni, aztán egy reggel, a buszon ülve hirtelen belém nyilallt, hogy fel kell iratkoznom. Pótember lettem, de ezúttal szerencsém volt, mert valaki visszalépett. Amikor tesómnak elújságoltam, hogy megyek, az első reakciója az volt, hogy szerinte nem fogom tudni lefutni, mert nem szoktam futni. Másnap elmentem a konditerembe, letoltam a futópadon a 7 km-t, és még lihegve felhívtam, hogy elmondjam neki, megcsináltam.

A verseny jó hangulatban telt. Néhány kolléga is eljött szurkolni a csapatainknak, tapssal és éljenzéssel köszöntöttünk mindenkit a célban, függetlenül attól, hogy ki mennyi idő alatt futotta le a távot. Felemelő érzés volt, és számomra nagyon emlékezetes is: rögtön az elején rossz irányba küldtek, így akaratomon kívül kissé lerövidítettem a távot… :) erre csak később jöttem rá, és nagyon megijedtem, nehogy diszkvalifikáljanak minket. Sírva futottam be a célba és mondtam el a többieknek, hogy mi történt, és hogy ne haragudjanak, ha esetleg kizárnának minket, de szerencsére mindenki lazán kezelte a kérdést, és mivel a chip csak a rajt/cél zónában működött, a szervezők sem vették észre, hogy alternatív útvonalon teljesítettem a versenyt.  Egy évvel később a szervező kolléganőm azért mindenki figyelmét felhívta rá, hogy a teljes útvonalat teljesítsük. :) 40 fok volt aznap árnyékban, de mi még ebben a perzselő hőségben is teljesítettük a távot, immáron másodjára.

2015-ben lettem 30 éves, néhány héttel később pedig elérkezett a Balaton-átúszás napja. Izgatottan vágtam neki az 5,2 km-es, Révfülöp és Balatonboglár közötti távnak, amire fél évvel korábban kezdtem el még aktívabban a felkészülést úszóedzőmmel, Gyula bácsival, akinek azóta is nagyon hálás vagyok. Sokan azt mondták előtte, hogy egy ilyen hosszú távon majd lesz időm sok mindenen elgondolkodni, de nem így lett (egyik átúszásomon sem), mivel tk. folyamatosan figyelni kell a vízben a „forgalomra”. Hol engem előznek, hol én előzök; olyan ez, mint egy változó szerep: hol én vagyok az X5-ös BMW, hol pedig én vagyok a G-s Opel Astra…. :) Úgy terveztem, hogy jó lenne 3 órán belüli eredményt elérni, így nagyon boldog voltam, amikor 2:42:12-es eredménnyel értem célba, ami jobb volt, mint az átlageredmény. Eszembe jutott gyerekkori úszásoktatóm, aki azt mondta a szüleimnek, hogy az úszás nem Zsófi sportja…  A fejlődés rendre töretlen, egyre gyorsabban érek át a túlpartra, és mindig jobb az eredményem, mint az átlag, erre nagyon büszke vagyok. Az idei lesz az ötödik átúszásom (ha addigra minden korlátozást feloldanak), a cél, hogy a tavalyinál is jobb legyen az eredményem. Két nagyon motiváló találkozást is köszönhetek ennek a sporteseménynek: az egyik alkalommal Risztov Éva olimpiai bajnok úszó dedikálta a pólómat és közös képet készíthettem vele, a legutóbbiról hazafelé jövet pedig megismerhettem Szőke Barnabás sporttársat, aki vezeti az Ötpróba pontversenyét.

Innentől kezdve nem volt megállás, sportesemény sporteseményt követett. Eleinte csak 5-6-7 km-es futótávokon indultam, aztán vettem egy nagy levegőt, és 2017-ben beneveztem életem első 10 km-ére a Női futógálán. Csodáltam azokat, akik aznap mindhárom távon elindultak, és eljátszottam a gondolattal, hogy talán nekem is meg kellene próbálnom. Mindez a gondolat a futóverseny közben suhant át az agyamon, egy fél pillanattal később viszont már inkább arra gondoltam, hogy hogy mehetett el ennyire az eszem, hogy meleg van, tűz a nap, szomjas vagyok, messze a cél… eljött a holtpont, de nem adtam fel, teljesítettem a távot. Egy évvel később, életem egy nehéz időszakában úgy éreztem, hogy kell találnom egy olyan célt, amit fizikailag nehéznek tartok teljesíteni, mert ez segíthet helyrebillenteni a lelkemet. Beneveztem hát a Női futógála mindhárom távjára, vagyis kis különbséggel kellett előbb 2,5 km-t, majd 5 km-t, végül 10 m-t futni. Bár a végén nem tudtam volna megmondani a nevemet, de megcsináltam, boldog és büszke voltam. Pedagógus naphoz közel volt az esemény, a bejegyzés első felében említett tesi tanárom valószínűleg sokat csuklott aznap. Nagyon büszke voltam rá és örültem neki, hogy a következő Női futógálára az egyik legjobb barátnőm, Idikó az 5 km-es távon velem tartott - idén is megyünk, már ha nem marad el  a vírus miatt. 

A 2018-as évnek volt még két különlegessége számomra. Szülővárosomban, Zsámbékon megrendezésre került az első Zsámbékfutás, itt kaptam életem eddigi legszebb érmét, amin városunk nevezetessége, a Romtemplom is rajta van. Augusztusban pedig „duatlonista” lettem, ugyanis egy napon rendezték a Velencei-tóúszást és egy éjszakai futóversenyt Budapesten. Mivel Veszprémben élek és dolgozom, némi logisztikát igényelt a dolog, de mindkét eseményen részt tudtam venni, bár az úszásnál csak a 3000 métert mertem bevállalni, hogy maradjon idő és energia az esti 14 km-es futóversenyre. Ez jó döntésnek bizonyult, mivel a terepviszonyoknak és útvonalnak nem igazán néztem utána, és figyelmen kívül hagytam, hogy a Várba kell felfutni, egy jó kis meredek emelkedőn, ráadásul kétszer, … :) de ezt is kipipáltam :)

2019-ben sem tétlenkedtem, futottam, úsztam, sőt, az evezést is kipróbáltam.  A biciklimet, Pircsit (a színe után kapta a nevét) is megjárattam néhányszor, egy ilyen túrának (is) köszönhetem, hogy a kicsiny „szurkolótáborom”, ami eddig a szűk családomból állt, egy nagyon rendes és megértő fiatalemberrel egészült ki. :) <3

És hogy mik a további tervek? Kedves szomszédom és tiszteletbeli öcsém, Sisu már többször mondta, hogy szerinte egy félmaratont simán lefutnék, úgyhogy az idei év nagy célja a Wizzair félmaraton, amire már beneveztem, és nagyon szeretnék rajthoz állni 6000 m-en a Velencei-tóúszáson. Mert ahogy a futáshoz összeállított zenei listám egyik kedvenc számában elhangzik: „I keep movin’ on anyway…” és tényleg…

Utáltam a tesi órákat. De tényleg. Ha valaki azt mondta volna nekem akár általános iskolás koromban, középsuliban vagy akár csak tíz évvel ezelőtt, hogy a sport fontos része lesz az életemnek, valószínűleg megkérdeztem volna tőle, hogy biztos jól van-e. Aztán mégiscsak az lett, de nem ment olyan könnyen.

Számomra a testnevelés órák felértek egy kínszenvedéssel. Ildi néni volt az első tesi tanárom, aki nem ismerte fel, hogy neki megszerettetni kellene velünk a mozgást, nem pedig elvenni tőle a kedvünket. Nem sok pedagógiai érzéke volt, azzal fenyegetőzött, hogy ha nem tudjuk az ugálókötelet összekötni használat után, megbuktat minket. Tiszta stresszben voltam, nehogy észrevegye, hogy nem tudom azt, amit amúgy nem mutatott meg. Már akkoriban sem értettem, hogy mi értelme a rúdmászásnak, aminek nem csinált jó reklámot az sem, hogy az elsőként próbálkozó osztálytársaim keze telement szálkával… Szüleim beírattak úszásra, de valahogy az sem ment igazán (akkor még J ), ahogy ötödiktől az aktuális tesitanár által erőltetett futás sem (akkor még J): a Cooper teszt teljesítése közben mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy egyszer élvezni fogom a futást, hogy képes leszek több, mint 12 percig futni és - hogy a tesómat idézzem – még fizetni is fogok azért, hogy részt vehessek egy futóversenyen  - de hogy stílszerű legyek, ne fussunk még ennyire előre.

A csoportos ügyességi és egyéb játékoknál rendszeresen az utolsók között választottak ki (bár ez lehet a népszerűségi indexemnek is köszönhető volt), ezekben sem brillíroztam. Nagy dolognak éreztem, amikor hatodikban azt mondták, hogy ha az egyik osztálytársnőm nem gyógyul meg a pár nap múlva tartandó mezei futóversenyig , akkor mehetek én is. Otthon elújságoltam a nagy hírt, a szüleim a tízóraim mellé még egy ostyaszeletet is csomagoltak, hogy jobban menjen majd a futás. Pont aznapra gyógyult meg a lány, emlékszem, nagyon szomorú voltam, hogy nem vehettem részt a versenyen. Iskolai keretek között viszont eljutottam az Avon által szponzorált női futóversenyre, amit két barátnőmmel teljesítettem. 3,6 km volt a táv, ők megállás nélkül tudták teljesíteni, én viszont egy pici pihenőre megálltam, ennek köszönhettem, hogy rákerültem egy fotóra, ami megjelent a Bravo Sportban. J Fogalmam sincs róla, hogy miért, de eltettem a rajtszámot, ami még mindig megvan, és a gyűjteményem egyik legértékesebb darabja lett (és ha nem otthon lenne a szüleimnél mindkettő, képet is csatoltam volna róla #koronavirus).

A közoktatásban eltöltött további évek során sem szerettem meg a sportolást, bár volt két olyan tesi tanárom, akik egy kicsit más perspektívából közelítették meg a dolgot, de így sem lett a kedvenc tantárgyam. Egy momentumra azért mégiscsak büszke vagyok: röplabdáztunk, én szerváltam, és a másik térfélen levő kosárpalánkba csont nélkül betaláltam, és még az osztálytársnőim is megtapsoltak, ami nagyon jól esett.

Érettségi után nagyon örültem, hogy nem kellett végre tesiznem, a fősulis kötelező tesi órákat hastáncolással váltottam ki. Aztán évek teltek el úgy, hogy legfeljebb akkor futottam, ha reggel én késésben voltam a busz viszont nem. Elkezdtem dolgozni, az ülőmunka és a mozgáshiány pedig megtette hatását. Dolgozó és levelezőn tanuló nőként volt olyan, hogy az ébren töltött napi 18 órából kb. 17-et ültem: buszon, munkában, megint a buszon, aztán otthon a tanulnivaló vagy a laptop fölé görnyedve. Szépen lassan felkúsztak a kilók, éreztem, hogy kicsit fáj a csípőm, ami számomra azért volt riasztó, mert anyukámnak csípőkopása volt akkoriban, és tudtam, hogy ez mivel jár. A fordulópontot 2013 januárja hozta el, amikor anyukámmal közösen fogyókúrába fogtunk és ő elkezdett vízi tornára járni, áradozott róla, hogy milyen jó, és buzdított, hogy próbáljam ki én is. Kicsit féltem tőle, hogy nem fogom bírni, de azért elmentem vele. Már első alkalommal nagyon élveztem, ami részben annak volt köszönhető, hogy az oktató nagyon kedves és bátorító volt. Egy alkalommal odaszólt nekem, hogy „ügyes vagy, jól csinálod!”. Ezen annyira meglepődtem, hogy hirtelen megálltam, elcsodálkoztam, és megkérdeztem, hogy ezt tényleg nekem mondta??? 28 éves voltam, és ez volt az első dicséret, amit sportfoglalkozást tartó embertől kaptam. Hihetetlenül jó esett.

Az órák után ott maradtam az uszodában, és úsztam kicsit. Pár hete jártam csak, amikor kitaláltam, hogy egy órán keresztül úszni fogok a torna után, megnézem, hogy bírom-e. Bírtam. Sőt, többet is. Március körül megfogalmazódott bennem, hogy egy évvel később elindulok a Balaton-átúszáson. Májusban, a születésnapomon ráálltam a mérlegre, 13 kilóval voltam kevesebb. Kezdtem nagyon jól érezni magam, szépen-lassan életem részévé vált a sport, nagyon sok dicséretet és bókot kaptam a környezetemtől, hogy milyen jól nézek ki. Felerősödött bennem az érzés, hogy valami kezd megváltozni bennem…