... hogy mi nők állandóan kritizáljuk egymást

A március 8-i nőnap apropóján gondolkodtam el azon, hogy egy bizonyos életkor felett nőként állandó célkeresztben találjuk magunkat, záporoznak a minket érő kritikák, észrevételek, kéretlen jó tanácsok – és a legszomorúbb, hogy mindezt legtöbbször nőtársainktól kapjuk. Ezek a helyzetek elkerülhetetlenek, mert sehogy sem tudjuk mindenki elvárását teljesíteni – és nem is kellene. Azonban akikben (erős) megfelelési kényszer van, nagyon mélyen érinthetik az ilyen helyzetek. Ilyenkor gyakran elhangzik jó tanácsként, hogy „ne vedd fel, ne foglalkozz vele, engedd el a füled mellett”, de ezt nem mindig könnyű megtenni, mert van, aki nem tudja ilyen egyszerűen túltenni magát sértő megjegyzéseken, főleg, ha esetleg a szűken vett környezetéből tenyerelnek bele az életébe. De ha esetleg lazábban kezeljük az ilyen szituációkat, akkor is elhangozhatnak olyan mellbevágó mondatok, amelyeken nehéz túllendülni.  

Egy bizonyos életkor felett ha egyedülálló vagy, akkor azzal piszkálnak, hogy miért nincs senkid, mert a te korodban már illene nem egyedül lenni, és/vagy szerinted mi az oka annak, hogy eddig még nem leltél párra, esetleg mások szerint mit kellene tenned ahhoz, hogy megtaláld a társad. Ha viszont megismerkedsz valakivel, akkor –mindegy, mióta vagytok együtt – már épp ideje lenne összeházasodnotok, és egyébként is bizonyos helyzetekben a párkapcsolatodban inkább máshogy kellene eljárnod, mert hidd el, hogy ha másképp cselekszel, az nem játszmázás.

Az esküvő után jönnek a „mikorra tervezitek a családalapítást” illetve „próbálkoztok már” témájú kérdések, és ha ismerőssel találkozol, örülhetsz, ha arcodba nézve köszön, és nem azonnal a hasadat kezdi vizslatni, vagy ami még rosszabb, megkérdezi, hogy hányadik hétben vagy. Ha már dolgoztok a családalapításon, de egyenlőre sikertelenül, akkor még fájdalmasabbak lehet, ha szóba kerül ez a téma. Ha rögtön szeretnétek gyereket, akkor felelőtlenek vagytok, mert amíg nincs biztos fedél a fejetek felett, addig nem kellene családot alapítani – és egyébként sem lakást kellene vennetek, hanem házat, vagy éppen fordítva. Ha kicsit még kiélveznétek azt, hogy kettesben vagytok, akkor hedonisták vagyok és persze már benne vagytok a korban, nem kellene ezt sokáig húzni, ha pedig valamilyen okból egyáltalán nem szeretnétek gyereket, akkor önzőek és rendkívül rossz emberek vagytok, és ki fog majd gondoskodni rólatok öregkorotokban.

Várandósság alatt  megszólnak, ha rögtön az elején vagy félidőben elmész táppénzre, mert 10-20-30 éve ez nem így ment, és csak otthon lógatod a lábadat, már most eltartatod magadat a férjeddel, akire mekkora terhet teszel azzal, hogy neki kell mindent előteremteni. Ha viszont szinte az utolsó pillanatokig dolgozol, akkor karrierista vagy és csak magadra tudsz gondolni, milyen anya lesz így belőled, ha már most sem a gyerek az első? Ha sokat hízol, akkor az a gond, mert ártasz a kicsinek, ha viszont odafigyelsz magadra és esetleg még mozogsz is a babavárás során, akkor hiú vagy és önző, és ebben az esetben is ártasz neki. Ha természetes úton szültél, akkor egy hős vagy, és csak akkor vagy igazi anya. Ha  bármilyen okból kifolyólag császárral született meg  a csemete, akkor a könnyebbik és kényelmes utat választottad, és az igazándiból nem is szülés, akarnod kellett volna és akkor sikerült volna természetes úton világra hoznod. Ha hordozod az a gond, ha inkább a babakocsit preferálod, akkor azt nem csinálod jól. Ha szoptatod, akkor miért igény szerint vagy épp miért nem úgy, ha tápszert adsz neki, akkor biztos nem voltál elég kitartó a szoptatással, próbálkozhattál volna még, egy igazi anya képes rá. Ha veletek alszik, akkor el fogod kényeztetni, ha viszont a saját szobájában a kiságyban, akkor azzal hátráltatod a kötődés kialakulását. Ha azonnal felveszed, amikor elkezd nyöszörögni, akkor nem tanulja meg az önnyugtatást. Ha nem kapod fel rögtön, akkor hagyod szenvedni, és szívtelen vagy.

Ha anyagi vagy egyéb okokból vállalsz napi 1-2 órás munkát a baba mellett, esetleg beiratkozol egy tanfolyamra, hogy bővítsd a tudásod, akkor karrierista vagy, akinek csak a munkája fontos, nem törődsz a gyerekkel eleget, nem vagy anyának való – ha esetleg a sportot (is) beiktatod a napirendedbe, akkor meg aztán főleg. Ha nem dolgozol a gyes/gyed mellett, akkor a férjed tart el, mert az otthonlét, a gyerekek körüli teendő a ház/lakás rendben tartása, a mosás, vasalás, főzés és a családi logisztika az persze nem munka. Az első csemete megérkezése után nem sokkal pedig repül is  a kérdés: mikor lesz már következő? Ha ketteske (majd esetleg hármaska) megérkezik a családba, akkor ezek a kérdések jó eséllyel ismétlődnek.

Ha kitérdesedett mackóban, kócosan és foltos pólóban viszed le őket a játszótérre, akkor igénytelen vagy, és ne csodálkozz rajta, hogy biztos el fog hagyni a férjed. Ha viszont csinosabban öltözködsz, esetleg még a körmöd is ki van lakkozva, meg tudtad mosni a hajad akkor ismét önzőnek és hiúnak vagy titulálva, aki csak saját magával foglalkozik, mert egészen biztosan a kicsitől veszed el a időt, szegény gyerek(ek)nek milyen rossz anyja vagy, mert nem részesíted elegendő minőségi időben, és ebben a ruhában ami épp rajtad van, nem lehet önfeledten játszóterezni a gyerekkel. Ha az óvodai vagy később az iskolai ünnepségre házi sütivel rukkolsz elő, akkor könnyű neked, mert otthon vagy/nem teljes állásban dolgozol így volt rá időd, vagy biztos a nagymama sütötte meg helyetted. Ha bolti sütit viszel, akkor a könnyebbik végét akartad megfogni a feladatnak, mert egy tepsi sütit igazán nem nagy kunszt és nem sok idő összedobni.

Ha az idősödő szüleid vagy nagyszüleid a te ápolásodra szorulnak, akkor túl nagy tehet vállalsz magadra, ráadásul ha nem vagy szakképzett ápolónő, akkor esetleg nekik sem teszel jót, és a saját háztartásodra no meg a gyerekeidre kevesebb idő jut. Ha egy idősek otthonában helyezed el őket, akkor hálátlan, rossz gyerekük/unokájuk vagy, mert ők mennyi mindent megtettek érted, te viszont nem vagy elég gondoskodó, ebben (is) a könnyebbik  utat keresed, mert egyszerűbb bedugni őket egy otthonba, nem pedig a saját megszokott környezetükben, otthon ápolni őket.

A példák száma pedig végtelen... sokszor esélyed sincs kifejteni a saját álláspontodat a saját életeddel kapcsolatban, mert annak szakértői szóhoz sem engednek jutni... Felmerül azonban a kérdés: ha a jelenkor egyik legtöbbet puffogtatott frázisa éppen az, hogy legyünk toleránsak a tőlünk másképp gondolkodókkal, akkor vajon miért prédikálunk vizet és iszunk bort? Ideje lenne tudomásul venni, hogy nem mindenki egyforma. Tanácsot pedig csak akkor adjunk, ha a másik fél ezt kifejezetten kéri. Egyszerűen csak hagyjuk, hogy mindenki úgy élhesse az életét, ahogyan szeretné és ahogy neki – és adott esetben a családjának – jó, nem pedig úgy, ahogy mások szerint kellene.

Tartsuk egymást tiszteletben kedves hölgytársak. És akkor talán tényleg boldog lenne a nőnap. És az életünket beárnyékoló felhőkből is kevesebb lenne.