Régen minden más volt – hangzik el gyakran a háborút és egyéb történelmi vészterhes időket megélt idős emberektől. Ezt a mondatot a mai kor embere gyakran szemforgatással és egy ironikus „persze” kíséretében elengedi a füle mellett. Pedig ha mélyen magunkba tekintünk, akkor szembe kell néznünk a ténnyel: az utóbbi évtizedekben a modern társadalmakat a pazarlás jellemezte és jellemzi a mai napig, szinte az élet minden területén. Annak ellenére, hogy az elmúlt szűk négy évben egyik válságból a másikba estünk, mégsem érezni a mindennapokban, hogy ebben pozitív irányú tartós változás állt volna be.  Pedig a világban forrongó változások kapcsán jogosan merül fel a gondolat: nagyszüleink és dédszüleink után – hacsak általuk nem ivódott belénk- a saját bőrünkön és kárunkon  kell majd megtapasztalni és talán meg is tanulni, hogy a kenyérnek becsülete van, és talán sok minden másban is érdemes lenne mérsékletet tanúsítanunk?

Október 16-án ünnepeltük a kenyér és az élelmezés világnapját. Legalapvetőbb élelmiszerünk egyben a legősibb eledelünk is,  hiszen története egyidős az emberiségével, elkészítési módja, íze és külleme pedig kultúránként eltérő – az új hullámos étkezési szokásoknak köszönhetően pedig egyre színesebb a felhozatal is. 2020 tavaszán, a covid alatti bezártságban és a félelem által teremtett kényszerhelyzetben tömegek váltak alkalmi pékké és nevelgették befőttes üvegben a kovászt vagy az öreg tésztát. Volt olyan időszak, amikor hiánycikké vált az élesztő, mert egyrészt mindenki lelkesen sütötte otthon a kenyeret, másrészt a bizonytalanság miatti pánikvásárlásoknak köszönhetően időnként csak korlátozott mennyiségben volt elérhető az üzletetekben – ez pedig a mém készítőket is megihlette nem is egy alkalommal. Mindenki büszkén fotózta és osztotta meg ismeretségi körével a friss és ropogós veknikről készült képeket, egyfajta (virtuális) közösségi tanulás folyamata során, tanácsok formájában egymást is tanítgatták az emberek a virtuális térben. Mindenki igyekezett spórolni az élelmiszerekkel, hiszen nem tudhattuk, meddig tart ez a legtöbbünk életében első ízben megtapasztalt rendkívülinek tartó állapot. Aztán ahogy véget ért a járvány első hulláma, a kenyérsütéssel kapcsolatos tudás inkább  (szép) emlék lett, a száraz kenyérszeletek pedig újra a kukában landoltak...  Némi előrelépést és reményt mutat az, hogy civil kezdeményezések és mobiltelefonos applikációk népszerűsítik a maradékmentést, de még jócskán akad teendőnk ezen a területen.

A pazarlás azonban nem csak az élelmiszereket érinti. Télen az irreális mértékben fűtött plázákban patakokban folyik a víz a vevőkről, akik vagy kabátjukat viselve vagy karjukon cipelve vásárolnak a legtöbb helyen - hiszen a ruhatár ill. a csomagmegőrző szekrények nem fialnak bevételt. Számomra döbbenetes volt, hogy a tavalyi telet meghatározó energiaválság idején is volt olyan bevásárlóközpont, ahol a 25 fokot is meghaladta a bevásárlótérben a levegő hőmérséklete... Amikor az egyik üzletben megkérdeztem, hogy ilyen nehéz gazdasági helyzetben legalább a társadalmi szolidaritás jegyében és azért, hogy ne gyulladjanak meg a vásárlók nem lehetne-e visszább venni a fűtést, egy sajnálkozó nemleges választ kaptam (ami után igyekeztem sietősen elhagyni a helyszínt, mielőtt még elolvadok a hőségtől). Ugyanezen épületeket nyáron helyenként extrém hidegre hűtik, hasonlóan jó néhány irodához, ahol dideregnek az emberek (és járnak patikába húségriasztás idején meghűlést enyhítő készítményekért). Sok helyen nappal is fényárban úsznak lakások, házak, áruházak... Az pedig a ledes reklámfelületek megjelenése óta kérdés számomra, hogy miért szükséges az éjszakai sötétségben intenzíven világítaniuk, amikor ráadásul a bulizókon kívül szinte senki sincs az utcákon.  Azon is érdemes elgondolkodni, hogy a tavaly télen megrendezett, sokak által minden idők legpazarlóbb labdarúgó világbajnokságának tartott katari sportesemény több tízezer fő befogadására alkalmas, klimatizált stadionjai és edzőpályái, valamint a mesterségesen, tengervízből előállított vízzel locsolt gyepszőnyeg mekkora ökológiai lábnyomot jelentenek, hasonlóan a Szaúd-Arábiába tervezett 2029-es téli ázsiai játékok létesítményeihez. Nem maradhat ki a felsorolásból az Egyesült Államok sem a giccs- és fényárban úszó karácsonyi dekorációival sem, de azt is érdekes lenne kiszámolni, hogy 24 órás viszonylatban pl. Las Vegas energiafogyasztása hányszorosa Budapest vagy Bécs hasonló szükségleteinek. Fényszennyezés szempontjából sajnos némely ázsiai várost is érdemes lenne górcső alá venni.

És ha már Ázsia, akkor október utolsó munkanapjának előestéjén – amely a takarékosság világnapja- nem lehet elmenni amellett, hogy az Európai Unió által bevezetett vámok ellenére továbbra is tömegek rendelnek Kínából – az ezzel kapcsolatos írásomban megfogalmazottak még mindig aktuálisak. Ráadásul nyakunkon a Black Friday is, ami ugyan hivatalosan november végén veszi kezdetét, de gyakorlatilag az egész hónap erről szól majd. Kissé ironikus, hogy az idei évben egy napra esik majd a nemzetközi ne vásárolj semmit nappal...

Talán nem véletlen, hogy arra a hat hétre esnek ezek a világnapok, amikor a leginkább befelé fordulunk, befelé figyelünk, elgondolkodunk az életünkön és mulandóságunkon. Vagy legalábbis megpróbálunk ezeken elmélkedni, ha a minket körülvevő világ zajaitól és vibrálásától el tudunk szakadni. Ez pedig most nagyon fontos lenne.

Tanuljuk meg a leckét, tanúsítsunk önmérsékletet a költekezés terén (is). Örüljünk, hogy a mindennapi kenyerünk megadatik, legyünk szolidárisak azokkal, akiknek ez nem természetes, mégpedig úgy, hogy nem pazaroljuk az élelmiszert és nem veszünk felesleges dolgokat...  Kis lépés egy embernek, de ha sok kicsi sokra megy, akkor ez a lépés már nem is olyan kicsi...