Azok közé a magyar sportrajongók közé tartozom, akik nagyon szerették volna, hogy Budapest rendezze meg a 2024-es nyári olimpiai játékokat. 2016-ban részt vettem az olimpia napja alkalmából szervezett futóversenyen, ahol 2024 métert kellett futni a pesti alsó rakparton. A célban egy gyönyörű, az olimpiaival nagyjából azonos méretű érmet akasztottak a résztvevők nyakába a budapesti olimpiai pályázat logójával. Hatalmas élmény volt részt venni a futáson, és nagyon élt bennem a remény, hogy nyolc évvel később hazai környezetben buzdíthatom majd a magyar sportolókat, vagy lehetek önkéntes Magyarország történetének legnagyobb sporteseményén. Sajnos nem így lett: egy kisebb csoport társadalmi nyomására visszaléptünk, a NOB közgyűlése pedig – mivel mindössze két város pályázott- nemcsak a 2024-es, hanem a 2028-as olimpia rendezési jogáról is rendelkezett.

Szakértők szerint nagyon jó esélyeink lettek volna a rendezésre, és látva azokat a világversenyeket, amelyeket hibátlanul megszerveztünk, és lebonyolítottunk (pl. atlétikai vb, kajak-kenu versenyek, vizes vb-k) egy nagyon jó, és színvonalas sporteseményt bonyolíthattunk volna le. A „mi olimpiánkat” az a Párizs kapta meg, aki 1924-ben is megrendezhette a játékokat.A franciáknak lett volna mit tanulniuk tőlünk sportesemények rendezését illetően, mert – bár nyilván meg vannak győződve róla, hogy minden tökéletes volt- nem igazán sikerült görülékenyen megszervezni a XXXIII. nyári játékokat. Ráadásul a szervezési hibákon felül a sport tisztaságával kapcsolatban is komoly kérdések merültek fel.

Szinte nem telt el nap valamilyen megbotránkoztató eset nélkül. Többek között kiritika érte az olimpiai falu éttermét, mert vagy nem volt elegendő mennyiségű étel, vagy nyers fogások kerültek felszolgálásra, de a fenntarthatóság jegyében készült növényi és vegán fogások sem nyerték el az erőnléti sportágakban versenyzők tetszését. Éppen ezért például a brit csapat szinte azonnal hozott egy szakácsot, az ausztrálok pedig baristát, hazai ételeket és édességeket is szállítottak a francia fővárosba. Több sportoló is panaszkodott a szálláshelyként szolgáló apartmanokra, amelyekbe szintén környezetvédelmi okokból nem szereltek légkondit, így viszont a meleg és a zaj miatt nem tudtak megfelelően pihenni az olimpikonok. Több nemzet lecserélte a matracokat is, a dánok otthonról szállíttattak ágybetéteket, a svédek pedig stílszerűen a párizsi IKEA-ban vásároltak be. Az ausztrál úszófenomén Ariane Titmus arról panaszkodott, hogy nem cserélték az ágyneműket a faluban, ill. a sportolóknak különböző trükkökhöz kellett folyamodniuk, hogy vécépapírhoz jussanak. Néhány buszsofőr sem állt a helyzet magaslatán, amikor az olimpiai faluból nem találtak el az edzések és a versenyek helyszíneire – még szerencse, hogy egyik sportoló sem maradt le a versenyéről... A kézilabda csoportmeccsek helyszíneként szolgáló, nyolcezer fő befogadására alkalmas pavilonban elvétve volt 1-2 mobil illemhely, ahol kígyóztak a sorok, így feltehetően sok izgalmas pillanatról maradtak le a szurkolók.

Az olimpia szörf versenyeinek nem a francia riviéra adott otthont, hanem a Párizstól több, mint 15000 km-re található Tahiti, ami kissé meglepő annak fényében, hogy a fenntarthatóság kulcsszerepet töltött be a szervezés során. A szervezők a szigeten megrendezett korábbi szörfversenyekre épített alacsonyabb fatornyok helyett egy 14 méter magas, alumínium tornyot szerettek volna építeni 5 millió dollár értékben. Ezt a helyiek nem támogatták, veszélyeztetve érezték a korallzátony épségét és az ökológiai egyensúlyt is, ezért kérték, hogy Tahitin belül egy olyan településre helyezzék át a versenyt, ahol megfelelőbb az infrastruktúra – ezt a kérést azonban a szervezők elutasították. A sportág kiemelkedő képviselői közül volt, aki nyilatkozatában felesleges kiadásnak nevezte a torony építését, és többen is osztoztak a helyiek aggályai miatt.  Ez a félelem pedig nem volt alaptalan, a munkálatok során valóban megsérült a természeti képződmény, ennek eredményeképpen pedig kisebb, és könnyebb szerkezetű tornyot építettek végül, de ettől még a természeti kár nem fog helyreállni...

Több esetben is vitatható ítéletek születtek az olimpiai játékok során: az Argentína-Marokkó labdarúgó nyitó mérkőzés utolsó három percét zárt kapussá kellett tenni, mivel a szurkolók közül többen berohantak a pályára, valamint poharakat, palackokat és fáklyákat dobáltak – ez utóbbi kapcsán az is felmerül, hogy mennyire volt alapos beléptetéskor a biztonsági ellenőrzés. Miután már csak a csapatok voltak a  stadionban, a videóbíró értékelése alapján az egyenlítő argentin találatot –két órával később- érvénytelenítették. Annak ellenére, hogy a vívásban is van videóbíró, itt is születtek érdekes ítéletek,melyek negatív értelemben több magyar vívót is érintettek. Az első napokban tőbb versenyhelyszínen is gond volt az eredményjelzőkkel, a zavar pedig nem csak átmeneti volt. A legmeghökkentőbb eset azonban a tornacsarnokban született, ahol a nők talaj versenyének végén a román Ana Barbosu-t írták ki bronzérmesnek, aki el is kezdett ünnepelni, ekkor azonban Jordan Chiles neve jelent meg a kijelzőn harmadik helyezettként, ő állhatott fel végül a dobogó harmadik fokára. Óvás óvást követett, míg végül hetekkel később a román tornászt hozták ki bronzérmesnek, aki hazájában átvehette olimpiai érmét. Instagram oldalán nagyon szépen és  sportszerűen üzent az amerikai tornásznak, aki végül ötödik helyen végzett: „Jordan, veled vagyok gondolatban. Tudom, hogyan érzel, hiszen ezen mentem én is keresztül. De tudom, hogy erősebben fogsz visszatérni. Szívem legmélyéről remélem, hogy a következő olimpián mindhárman ugyanazon a dobogón fogunk állni. Ez az én igazi álmom.” A mindhármannal a román tornász honfitársára is utalt, aki végül negyedik helyen végzett, a jelenleg ismert végeredmény szerint nagyon minimális különbség volt a harmadik, negyedik és ötödik helyezett között.

Az ötkarikás játékok legfelháborítóbb történései közül azonban messze kimagaslik a nyitóünnepség, melynek középpontjában nem a sportolók és az olimpia szellemisége, hanem a liberális eszmék hangoztatása állt. Hívő emberek százmilliói számára volt sértő a kifigurázott utolsó vacsora jelenete, több sportoló – köztük Novak Djokovic- is felszólalt a keresztény vallás kifigurázása ellen. Thomas Jolly, a több órás, helyenként igencsak kaotikus és ízléstelen show művészeti rendezője azt nyilatkozta, a londoni nyitóünnepség szolgált számára inspirációként – nos, elképzelhető, hogy nem ugyanazt a megnyitót néztük 2012-ben... A sportolók bevonulásakor (jobban mondva behajózásakor) mindkét Koreát Észak-Koraként mutatták be, ami miatt nem győztek elnézést kérni Dél-Koreától a szervezők és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság. Ehhez képest szinte semmiség, hogy az olimpiai zászlót fordítva sikerült felhúzni... 

Nem lehet szó nélkül elmenni az algériai bokszoló, Iman Khelif ügye mellett sem, akit a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség az általa szervezett versenyekről eltiltott, miután egy nemi vizsgálat elvégzését követően kiderült, hogy bár nőként született, de biológiailag férfi. Ennek ellenére mégis indulhatott az olimpián a hölgyek mezőnyében, aminek feltételezhetően részben politikai oka is volt: Khelif indulásával a NOB borsot törhetett a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség orra alá, melynek orosz vezetője van, aki Thomas Bachhal nem ápol jó viszonyt. Magyar vonatkozása is volt Khelif versenyzésének, hiszen Hámori Luca számára az ellene vívott mérkőzés jelentette a végállomást a párizsi olimpián. A kőszegi születésű bokszolónő végig nagyon szimpatikusan nyilatkozott ellenfeléről, éppen ezért volt felháborító, hogy az algériai csapata megfenyegette Hámorit, sőt, a mérkőzés után az interjú zónában lökdösték őt ill. a NOB magyar tagját, Fürjes Balázst, miközben a magyar sajtó képviselői előtt értékelték a mérkőzést. Ez a viselkedés mind az olimpiai eszmével, mind az alapvető tisztességgel gyökeresen ellentétes, az algériaiak magatartását azonban nem ítélte el a NOB. Khelif versenyzéséről nagyon jó összegzést írt az 1996-os atlantai olimpia ökölvívő bajnoka, Kovács Kokó István Facebook oldalán. Jelen állás szerint a boksz kikerül az olimpiai versenyszámok közül, amiben feltehetően nagy szerepe volt az ötkarikás játékok során a sportág körüli botrányoknak. Ez azért is nagyon szomorú, mert rengeteg fiatal sportolót – akik közül sokaknak a boksz jelentheti az egyetlen kitörési lehetőséget- fosztanak meg attól, hogy álmukat valóra váltva olimpikonok legyenek. Egy halvány remény talán még van arra, hogy ne vesszenek el ezek az álmok, ennek a NOB részéről az a feltétele, ha létrejönne egy olyan másik nemzetközi szövetség, amely a sportágat nemzetközi színtéren irányítja és képviseli a jelenlegi helyett. Jobb helyeken ezt zsarolásnak nevezik...

Szintén nagy felháborodást keltett, hogy az a holland Steven van de Velde strandröplabdázó is indult az olimpián, akit pedofília miatt jogerősen elítéltek az Egyesült Királyságban, miután még 2014-ben, 19 évesen szexuális kapcsolatba lépett egy 12 éves lánnyal, akit a legnagyobb közösségi oldalon ismert meg. Egy olimpikon minden körülmények között példakép elsősorban a fiatalok számára, éppen ezért fordultak többen a NOB-hoz azzal a kérdéssel, miként lehetséges, hogy egy minősített bűncselekményt elkövető sportoló részt vehet a játékokon – a NOB azonban a felelősséget „elegánsan” a sportág nemzetközi bizottságának passzolta át. Az ő meglátásuk szerint Steven van de Velde megbánta tettét, rehabilitációs programban is részt vett, nem áll fenn nála a bűnismétlés lehetősége. Ezen kívül kiemelték, hogy a sportoló letöltöte büntetését, ami azonban csak részben igaz: egy évig volt börtönben az Egyesült Királyságban, majd hazaszállították Hollandiába, ahol egy hónappal később – holland törvényekre hivatkozva- szabadlábra helyezték. Nyilatkozata alapján gondolkodott rajta, hogy visszalépjen az olimpiától, de végül a versenyzés mellett döntött, ami több szempontból is ugyanolyan rossz döntés volt, mint anno az Egyesült Királyságba utaznia...

A záróünnepségen a NOB elnöke, Thomas Bach beszédében „seinsational”-nek (a Szajna francia elnevezése Seine, és az angol sensational, vagyis fantasztikus szavakból alkotott szójáték) nevezte a XXXIII. párizsi játékokat. Ezeket a szavakat hallgatva talán nem voltam egyedül azzal a gondolattal, hogy Bach a folyóból származó, nagy pohár vízzel koccinthatott volna a párizsi polgármester, Macron elnök, és a szervezőbizottság több tagjával. Mivel a triatlonosok éa nyílltvizi úszók megbetegedéseinek tünetei sem voltak összefüggésbe hozhatóak a szennyezett Szajna vizével, így teljes biztonsággal ihattak volna belőle. Magyarul leginkább szennysational szóval lehetne értékelni a szervezőbizottság munkáját, akik számára nem a sportolók biztonsága és egészsége volt a legfontosabb, hanem ahhoz a rögeszméhez való ragaszkodás, hogy abba a vízbe kényszerítsék a versenyzőket, amelyben 100 éve tilos fürdeni, és ami a ráköltött euró százmilliók ellenére sem lett hegyi patak tisztaságú.

A labdarúgó Európa-bajnoksághoz hasonlóan az olimpia után is keserédes érzések kavarogtak bennem. Jó volt látni és megélni, hogy több magyar sportoló álmait elérve olimpia bajnok vagy érmes lett, ill. szép helyezést ért el, de fájó, hogy ezt nem egy jól megrendezett budapesti olimpián, hanem egy szervezetlenül lebonyolított, botrányos, sokak által az eddigi legsötétebb olimpiaként titulált játékokon tehették. Szomorú, hogy nem csak a szép eredményekre emlékszünk majd vissza évek múltán, ha a párizsi olimpiáról nosztalgiázunk, hanem azokkal együtt a játékokat kísérő botrányokra is. Arról nem is beszélve, hogy a sport tisztasága is erősen megkérdőjeleződött számos esetben.

Ezzel pedig rá is kanyarodtunk a paralimpiára, amely kapcsán még a láng fellobbanása előtt megvolt az első botrány...

Ahogyan minden sportrajongónak, úgy számomra is igazi ünnepet jelentenek a világversenyek. Az 1996-os atlantai olimpia volt az első olyan nagy sportesemény, amire emlékszem, és amit lelkesen követtem. A Nemzeti Sport aranytablója sokáig kint volt a szobám falán, még mindig emlékszem rá, hogy mely bajnokunk fotója pontosan hol volt a plakáton. Amint kialudt a láng, elkezdtem visszaszámolni, hogy még mennyit kell „kibírni” a következő ötkarikás játékokig, a „túlélésben” pedig sokat segítettek más nagy sportesemények. Az idei nyarat azért is vártam különös izgalommal, mert szinte az egész évszak a szurkolásról szólt: a labdarúgó Európa-bajnokság befejezését követően egy rövid szünet után elkezdődtek a XXXIII. nyári olimpiai játékok, amelyeket hamarosan a paralimpia követ. Talán nem vagyok azzal egyedül, hogy minden nagy sportesemény után úrrá lesz rajtam a szomorúság, mert véget ér az addigra már a mindennapok részévé váló szurkolás. Legalábbis eddig mindig így volt... de ez a nyár sok fordulatot hozott...

Június közepén rajtolt el a labdarúgó Európa-bajnokság, melynek Németország volt a házigazdája. Mivel a híradásokban napi szinten szó esik arról, hogy milyen radikálisan visszaesett a közbiztonság az országban, sokak fejében megfordult, hogy nehogy valamilyen terrorcselekmény történjen a labdarúgó torna alatt – ez az érzés a későbbi párizsi olimpiát is végigkísérte. Szerencsére nem történt támadás egyik mérkőzés helyszínén sem, és ha a foci vonatkozásában nézzük a támadás szót, akkor ez sajnos meglehetősen sok csapat játékáról is elmondható volt.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy minden idők legunalmasabb Európa-bajnoksága volt az idei, ahol sokszor az az érzése támadt az embernek, hogy inkább arra mennek rá a csapatok, hogy hogyan lehet minél kevesebb nehézség árán minél magasabbra jutni. Ez pedig elvette a sport valódi lényegét: a küzdelmet, a teljesítményt, a mindenáron győzni akarást, és némiképp a tisztességet is. A csoportmérkőzések második körében már érződött a matematikai taktikázás első fuvallata, amely a csoportkörök záró mérkőzésein csúcsosodott ki. Sportrajongóként akarva-akaratlanul is eszembe jutott a 2013-as kézilabda világbajnokság, ahol a középdöntőben Algéria ellen léptünk pályára. Megtehettük volna, hogy a könnyebb ágra kerülés érdekében elveszítjük a meccset, de az akkori szövetségi kapitány, Mocsai Lajos számára nem volt kérdés, hogy a mérleg a tisztesség és a becsület irányába billenjen. Ez azért is volt nagy szó, mert néhány mérkőzésen meglehetősen érdekes eredmények születtek. Biztos vagyok benne, hogy ha lett volna rá lehetősége, akkor Mocsai Lajoshoz hasonlóan Marco Rossi is  a tisztesség és a becsület útjára lépett volna – nem így tettek azonban több, nagynak mondott futball nemzetek, akik a taktikázással behúzták a legjobb 16 közé Szlovénia és Georgia együttesét.

Az ember ebben az egész történetben valahol mindkét csapatot sajnálta egy kicsit. Előbbiben inkább a birkózásnak, utóbbiban pedig inkább a téli sportoknak és a kézilabdának vannak nagy hagyományai, nem pedig a labdarúgásnak. A csoportkörök zárásakor ellenfeleik elhitették velük, hogy legyőzhetik őket, vagy képesek a döntetlenre – holott tulajdonképpen csak felhasználták őket arra, hogy a legjobb 16 csapat között könnyebb ellenfelet kapjanak, majd egyszerűbben jussanak be a legjobb nyolc közé. Ha a valódi tudása szerint játszott volna Anglia és Portugália, akkor finoman fogalmazva sem ez lett volna az eredmény, ráadásul mi lehettünk volna ott az egyenes kieséses szakaszban... ettől függetlenül szívből szurkoltam azért, hogy mindkét kis csapat tudjon meglepetést okozni – de nem így lett.

A nagyok matekját elnézve kijelenthető, hogy tartottak attól, hogy a magyar válogatott ellen kell pályára lépniük az egyenes kieséses szakaszban. Angliát két éve idegenben 4-0-ra vertük, de más nagy csapatoknak is okoztunk kellemetlenséget az elmúlt időszakban. A mieink szereplésének értékelése kapcsán pedig nagyon is igaz az a szurkolói szófordulat, hogy ha győzelemmel zárták a mérkőzést, akkor nyertÜNK, amikor pedig vereséget szenvedtek, akkor kikapott a csapat – és nem pedig a csapatUNK. Az elmúlt 9 évben megszokottá vált a jó szereplés, és mondjuk ki, mi, szurkolók igencsak el lettünk kényeztetve. Míg 2013-ban még olyan történelmi vereséget szenvedtünk, mint a 8-1-es meccs a hollandok ellen, addig két évvel később, egy emlékezetes pótselejtezőn Norvégiát legyőzve kijutottunk a következő évi Európa-bajnokságra, ahol csoportelsőként jutottunk a legjobb 16 közé. Politikailag és társadalmilag két részre szakadt országunkban ezek a napok azon ritka pillanatok közé tartoztak, amikor együtt, egységben, eufóriában ünnepeltük a sikereket és nem csak a Nagykörúton, hanem szerte az országban. A 2021-re halasztott kontinens viadalon a Puskás Arénában döntetlent játszottunk a regnáló világbajnok franciákkal, majd a németekkel is. Az előző két Eb-hez képest most simább volt a kijutás, hiszen magabiztosan, számolgatás nélkül, a selejtezőcsoport győzteseként vívtuk ki az indulási jogot – ezt pedig nemzeti tizenegyünk legtöbb kritikusa pikkpakk elfelejtette, az Eb divatszurkolói pedig lehet nem is tudtak róla. Ezeknek a sikereknek is hatalmas szerepe van abban, hogy a drukkerek pillanatok alatt elkapkodják a jegyeket a nem csak a hazai pályán megrendezésre kerülő mérkőzésekre hanem az idegenbeli találkozókra is. Hosszú év(tized)ek után újra sikk lett a válogatott meccseire járni. Az elvárások pedig nagyok a csapat felé, főleg az olyan „drukkerek” részéről, akik (mozgásszegény életmódot élve) a fotelből károgják, hogy mely játékosoknak kellett volna inkább játszani, akik szerint Szoboszlai túl van sztárolva, és egyébként se matekozni kellett volna, hanem focizni... A Svájc elleni első félidőért valóban kár, de fontos leszögezni, hogy nem az volt a cél és nem az volt a stratégia, hogy majd más csapatok sikere juttasson tovább minket - az A csoportból elég nehéz is lett volna erre apellálni. Az a mondás pedig különösen igaz, hogy az az igazi rajongó, aki akkor is kitart a csapat mellett, amikor éppen nem megy annyira jól a válogatottnak...

A világ futball elitjébe tartozó, és a legértékesebb játékosokkal bíró nemzetek, mint például Anglia, Franciaország, Portugália rendkívül unalmas, fásult játékot mutatott az egész torna alatt. Inkább csak a kisebb csapatokon érződött, hogy akarnak is futballozni. Az ellenfelei öngóljainak és bünetőrúgásból származó találattal az elődöntőig menetelő franciák szövetségi kapitánya, Didier Deschamp egy újságírói kérdésre válaszolva –némi önteltséggel a hangjában-  kijelentette, ha nem tetszik a játékuk, akkor más mérkőzést is lehet nézni. Tanítványai pedig engedelmeskedtek a mesternek: elveszítették a spanyolok ellen, a döntőbe jutásért vívott mérkőzést, ezzel pedig több millió, a labdarúgásért rajongó szurkolót kíméltek meg attól, hogy továbbra is vontatott, unalmas játékukat kelljen nézniük. A franciáknál talán csak az angolok játszottak fantáziátlanabb futballt. Mérkőzéseiket nézve érződött, hogy tudnának, de egyáltalán nem akarnak többet beletenni a játékba, motivációjukat és lelkesedésüket pedig valószínűleg elfelejtették becsomagolni indulás előtt. Az már-már sajnos megszokott, hogy legyen szó bármilyen sporteseményről, a hazai pálya mindig lejt – nem volt ez másként a németek esetében sem. A magyar válogatott esetében ez egy meg nem adott tizenegyes formájában csapódott le, de tulajdonképpen nem volt a Nationalelfnek olyan mérkőzése, ahol nem élvezhették a bírói segítő jóindulatot, aminek nagy szerepe volt abban, hogy a legjobb nyolc közé kerüljenek. Hiába volt erős keretük, az ő játékuk sem volt lehengerlő. Elkeserítő volt azt látni, hogy ezek a csapatok nem akarnak küzdeni, mintha nem lenne fontos számukra az Európa-bajnoki cím... Vajon mit érezhettek azok a szurkolók, akiknek álma volt az, hogy a helyszínen szurkolhassanak nemzeti csapatuknak, és ezért nem kevés (anyagi) áldozatot hoztak?

A döntőbe végül az angolok mellett az a spanyol válogatott jutott be, aki a teljes torna alatt szimpatikus játékot mutatott, a győzelemre ment, és nem kezdett el azon sakkozni, hogy miként lehetne a legegyszerűbben felülni Európa futball trónjára. A mérkőzés lefújását követően sok szurkoló érezte azt, hogy mégiscsak van igazság, hiszen az a csapat lett Európa-bajnok, aki valódi játékot és tisztességes hozzáállást tanúsított a teljes torna során, és velem együtt, (nem kicsit) csalódottan talán sokan örültek annak is, hogy sportrajongóként nem kell több szenvedős futballt nézni a nyáron.

Kár, hogy keserédesen ért véget a kontinens viadal, és ezzel az érzéssel fordultunk rá a párizsi olimpiára...

Régen minden más volt – hangzik el gyakran a háborút és egyéb történelmi vészterhes időket megélt idős emberektől. Ezt a mondatot a mai kor embere gyakran szemforgatással és egy ironikus „persze” kíséretében elengedi a füle mellett. Pedig ha mélyen magunkba tekintünk, akkor szembe kell néznünk a ténnyel: az utóbbi évtizedekben a modern társadalmakat a pazarlás jellemezte és jellemzi a mai napig, szinte az élet minden területén. Annak ellenére, hogy az elmúlt szűk négy évben egyik válságból a másikba estünk, mégsem érezni a mindennapokban, hogy ebben pozitív irányú tartós változás állt volna be.  Pedig a világban forrongó változások kapcsán jogosan merül fel a gondolat: nagyszüleink és dédszüleink után – hacsak általuk nem ivódott belénk- a saját bőrünkön és kárunkon  kell majd megtapasztalni és talán meg is tanulni, hogy a kenyérnek becsülete van, és talán sok minden másban is érdemes lenne mérsékletet tanúsítanunk?

Október 16-án ünnepeltük a kenyér és az élelmezés világnapját. Legalapvetőbb élelmiszerünk egyben a legősibb eledelünk is,  hiszen története egyidős az emberiségével, elkészítési módja, íze és külleme pedig kultúránként eltérő – az új hullámos étkezési szokásoknak köszönhetően pedig egyre színesebb a felhozatal is. 2020 tavaszán, a covid alatti bezártságban és a félelem által teremtett kényszerhelyzetben tömegek váltak alkalmi pékké és nevelgették befőttes üvegben a kovászt vagy az öreg tésztát. Volt olyan időszak, amikor hiánycikké vált az élesztő, mert egyrészt mindenki lelkesen sütötte otthon a kenyeret, másrészt a bizonytalanság miatti pánikvásárlásoknak köszönhetően időnként csak korlátozott mennyiségben volt elérhető az üzletetekben – ez pedig a mém készítőket is megihlette nem is egy alkalommal. Mindenki büszkén fotózta és osztotta meg ismeretségi körével a friss és ropogós veknikről készült képeket, egyfajta (virtuális) közösségi tanulás folyamata során, tanácsok formájában egymást is tanítgatták az emberek a virtuális térben. Mindenki igyekezett spórolni az élelmiszerekkel, hiszen nem tudhattuk, meddig tart ez a legtöbbünk életében első ízben megtapasztalt rendkívülinek tartó állapot. Aztán ahogy véget ért a járvány első hulláma, a kenyérsütéssel kapcsolatos tudás inkább  (szép) emlék lett, a száraz kenyérszeletek pedig újra a kukában landoltak...  Némi előrelépést és reményt mutat az, hogy civil kezdeményezések és mobiltelefonos applikációk népszerűsítik a maradékmentést, de még jócskán akad teendőnk ezen a területen.

A pazarlás azonban nem csak az élelmiszereket érinti. Télen az irreális mértékben fűtött plázákban patakokban folyik a víz a vevőkről, akik vagy kabátjukat viselve vagy karjukon cipelve vásárolnak a legtöbb helyen - hiszen a ruhatár ill. a csomagmegőrző szekrények nem fialnak bevételt. Számomra döbbenetes volt, hogy a tavalyi telet meghatározó energiaválság idején is volt olyan bevásárlóközpont, ahol a 25 fokot is meghaladta a bevásárlótérben a levegő hőmérséklete... Amikor az egyik üzletben megkérdeztem, hogy ilyen nehéz gazdasági helyzetben legalább a társadalmi szolidaritás jegyében és azért, hogy ne gyulladjanak meg a vásárlók nem lehetne-e visszább venni a fűtést, egy sajnálkozó nemleges választ kaptam (ami után igyekeztem sietősen elhagyni a helyszínt, mielőtt még elolvadok a hőségtől). Ugyanezen épületeket nyáron helyenként extrém hidegre hűtik, hasonlóan jó néhány irodához, ahol dideregnek az emberek (és járnak patikába húségriasztás idején meghűlést enyhítő készítményekért). Sok helyen nappal is fényárban úsznak lakások, házak, áruházak... Az pedig a ledes reklámfelületek megjelenése óta kérdés számomra, hogy miért szükséges az éjszakai sötétségben intenzíven világítaniuk, amikor ráadásul a bulizókon kívül szinte senki sincs az utcákon.  Azon is érdemes elgondolkodni, hogy a tavaly télen megrendezett, sokak által minden idők legpazarlóbb labdarúgó világbajnokságának tartott katari sportesemény több tízezer fő befogadására alkalmas, klimatizált stadionjai és edzőpályái, valamint a mesterségesen, tengervízből előállított vízzel locsolt gyepszőnyeg mekkora ökológiai lábnyomot jelentenek, hasonlóan a Szaúd-Arábiába tervezett 2029-es téli ázsiai játékok létesítményeihez. Nem maradhat ki a felsorolásból az Egyesült Államok sem a giccs- és fényárban úszó karácsonyi dekorációival sem, de azt is érdekes lenne kiszámolni, hogy 24 órás viszonylatban pl. Las Vegas energiafogyasztása hányszorosa Budapest vagy Bécs hasonló szükségleteinek. Fényszennyezés szempontjából sajnos némely ázsiai várost is érdemes lenne górcső alá venni.

És ha már Ázsia, akkor október utolsó munkanapjának előestéjén – amely a takarékosság világnapja- nem lehet elmenni amellett, hogy az Európai Unió által bevezetett vámok ellenére továbbra is tömegek rendelnek Kínából – az ezzel kapcsolatos írásomban megfogalmazottak még mindig aktuálisak. Ráadásul nyakunkon a Black Friday is, ami ugyan hivatalosan november végén veszi kezdetét, de gyakorlatilag az egész hónap erről szól majd. Kissé ironikus, hogy az idei évben egy napra esik majd a nemzetközi ne vásárolj semmit nappal...

Talán nem véletlen, hogy arra a hat hétre esnek ezek a világnapok, amikor a leginkább befelé fordulunk, befelé figyelünk, elgondolkodunk az életünkön és mulandóságunkon. Vagy legalábbis megpróbálunk ezeken elmélkedni, ha a minket körülvevő világ zajaitól és vibrálásától el tudunk szakadni. Ez pedig most nagyon fontos lenne.

Tanuljuk meg a leckét, tanúsítsunk önmérsékletet a költekezés terén (is). Örüljünk, hogy a mindennapi kenyerünk megadatik, legyünk szolidárisak azokkal, akiknek ez nem természetes, mégpedig úgy, hogy nem pazaroljuk az élelmiszert és nem veszünk felesleges dolgokat...  Kis lépés egy embernek, de ha sok kicsi sokra megy, akkor ez a lépés már nem is olyan kicsi...

Ahogyan azon már korábban is filóztam, időnként vannak olyan nagy horderejű események, melyeket évekkel később felidézve az ember pontosan meg tudja mondani, éppen akkor hol és kivel volt – a hölgyek talán még azt is, hogy miben voltak éppen. Számomra ilyen volt például a férfi gyorskorcsolya váltó aranyérme a phjonghcsangi olimpián, vagy a 2012-es nyári olimpiai játékok felejthetetlen férfi kézilabda rangadója, amikor a lehetetlent lehetségessé téve az esélyesebb Izlanddal szemben mi jutottunk be a legjobb négy közé. Szintén emlékezetesek voltak a 2016-os labdarúgó EB magyar vonatkozású meccsei, különösképpen az azóta visszavonult Szalai gólörömre, de a tokiói olimpia női vízilabda bronzérme is örökre belém égett. A „hol voltál amikor történt” listámon leginkább sportesemények voltak eddig, de ez a hét elején megváltozott. Duplán. Sőt, mivel van mihez kötni, így mondhatni triplán.

2023.10.02. A nap, amely nem csak egy távolba szakadt magyar család legendáriumába, hanem a világtörténelembe is bevonult. Sokan voltunk, akik azt hitték, hamarabb fog elérkezni, akkor, amikor még a történések sűrűjében igencsak benne voltunk – de ennek utólag már nincsen jelentősége, mert az a lényeg, hogy valósággá vált. Jómagam a közösségi médiából értesültem róla, hogy Prof. Dr. Karikó Katalin pályafutása megkoronázásaként élettani-orvosi Nobel-díjban részesül majd – azért a jövő idő, mert a díjátadó ünnepségre december 10-én kerül majd Svédországban. Napjaink egyik legünnepeltebb magyar tudósának életútja mindenki előtt ismert,  ahogyan az is, hogy milyen méltatlan körülmények között kellett elhagynia Magyarországot, hogy aztán egy másik országban teljesedhessen ki szakmailag. Fontos azonban azt is leszögezni, hogy az új világban sem egyenes és aranyozott út vezetett a mostani elismeréshez: voltak évek, amikor az árral szemben úszva küzdött az igazáért. De nem adta fel. Hátborzongató belegondolni, hogy ha nem lett volna ennyire kitartó, akkor nagy valószínűséggel sokkal több halálos áldozata lett volna a koronavírus-járványnak... Ez az eltökéltség példaként szolgálhat nemcsak a fiatal tudósok, hanem a hétköznapi ember számára is: ha neki sikerült ilyen nagy dolgokat elérni és hegyeket megmozgatni az akaraterejével, akkor talán nekünk is menni fog. Abból a tanácsból is építkezhetünk, melyet első interjújában adott azután, hogy elnyerte a legrangosabb tudományos elismerést: azt üzente a fiataloknak, hogy élvezzék azt a munkát, amit végeznek, mert ha így tesznek, egyre jobbak lesznek benne. Ha valakinek, akkor Magyarország 16. Nobel-díjas tudósának egészen biztosan elhihetjük ezt.

Tulajdonképpen még időnk sem volt feleszmélni és megemészteni ezt a szenzációs hírt, amikor 24 órával később újabb bejelentést tett a Svéd Királyi Tudományos Akadémia: a nagyközönség számára kevésbé ismert Prof. Dr. Krausz Ferenc fizikus harmadmagával szintén díjazott lett, ezzel pedig 17 fős lett a magyar Nobel-díjasok köre. Karikó Katalinhoz hasonlóan első nyilatkozataiban ő is köszönetet mondott családja támogatásáért és kiemelte, hogy neki is keményen meg kellett dolgoznia a sikerért. Nyilatkozataiban kihangsúlyozta, hogy hosszú, akadályokkal teli út vezetett idáig, de mindig volt egy kitűzött célja, aminek eléréséért odaadással, hittel és elkötelezettséggel dolgozott, ennek is köszönheti, hogy ma már Nobel-díjas fizikusként mutatják be mindenhol. Ez szintén egy olyan muníció, amiből mi, hétköznapi emberek is erőt meríthetünk.

Az elmúlt hét emlékezetes, örömteli és büszkeségre okot adó tudományos történései mellett arról is fontos megemlékezni, hogy Marco Rossi -aki szintén sokat tett azért, hogy a magyar név megint szép lett-, kedden a Sándor-palotában magyar állampolgár lett. Nagy megtiszteltetés az nekünk magyaroknak, hogy olasz kapitányunk számára fontos volt, hogy ne „csak” a szövetségi kapitányunk legyen, hanem hivatalosan is magyarrá is váljon. Nem csak a válogatott teljesítményével, hanem rokonszenvességével, hitelességével és szerénységével is belopta magát a szívünkbe. Őt hallgatva sokszor az volt az érzésem, hogy olaszként jobban szereti a mi országunkat, több hazaszeretet volt benne Magyarország iránt, mint sok honfitársunkban...

És ha már sport, nyilván sokakban felmerül, hogy ha Karikó Katalin Magyarországon érte volna el ezeket a sikereket, akkor elképzelhető, hogy a londoni és pekingi olimpiákról több arannyal térhettünk volna haza... de mivel a történelemhez hasonlóan sem a sport, sem pedig a tudomány nem ismeri a „mi lett volna ha...”-t nem is érdemes ezt a kérdést bolygatni. Inkább „csak” örüljünk az újabb magyar sikereknek.

Vannak olyan történések a nagyvilágban, amelyeket felidézve az embernek rögtön az jut eszébe, éppen akkor hol és kikkel volt, amikor megtörtént, mit csinált éppen, vagy milyen módon értesült róla. Emlékszem rá, hogy annak idején családi körben ültünk az étkezőben, amikor bemondták a tévében, hogy II. János Pál pápa meghalt. Néhány nappal későbbi temetésének csak az elejét tudtam figyelemmel kísérni, mert indulnom kellett a német nyelvvizsgámra. Néhány hét múlva elhangzott a az a bizonyos mondat a Szent Péter téren: „Habemus Papam!”, amiről édesanyám sms-éből, majd telefonhívásából értesültem. Emlékezni fogok arra is, hogy 2022. szeptember 8-án este 8 óra magasságában értünk haza férjemmel, elővettem a telefonomat és a nappaliban állva olvastam egy kedves barátnőm üzenetét, miszerint II. Erzsébet királynő életének 97. évében elhunyt.    

A XX. század jeles alakjai között talán Szent II. János Pál pápa volt az egyetlen, akit hasonló tisztelet és szeretet övezett, mint a britek királynőjét. Életútjukban és munkásságukban több párhuzam is felfedezhető, és nem csak abban a tekintetben, hogy egyházaik fejei voltak.

Mindketten váratlanul kerültek a figyelem középpontjába. II. Erzsébet királynő világrajövetelekor senki sem gondolt arra, hogy nagybátyja, a későbbi VIII. Eduárd király lemond a trónról, és ezzel a család egy másik ágára száll majd a korona és ezzel együtt az uralkodói feladatok. Túlzás nélkül kijelenthető, hogy ezzel a történelmi fordulattal nem csak Nagy-Britannia és a brit nemzetközösség, hanem az egész világ gazdagabb lett egy példaképpel, ahogyan azzal is, hogy 1978-ban Rómában a szocialista blokkból érkező, lengyel Karol Józef Wojtyła lett a katolikus egyház feje, akit közel 450 év után az első nem olasz származású katolikus egyházfővé választott a konklávé.

Megjelenésükkel és határozott fellépésükkel biztonságot, állandóságot és stabilitást sugároztak, és képesek voltak vigaszt és erőt adni a rájuk bízottaknak, amikor azoknak különösen nagy szükségük volt rá. A Királynő (meghajolva az alattvalók óhaja előtt) gyászbeszédet tartott egykori menye, a tragikus hirtelenséggel elhunyt Diana hercegnő emlékére a televízióban, valamint olyan temetést biztosított a néhai walesi hercegnőnek, mintha még mindig a királyi család tagja lett volna. Őfelsége többek között a koronavírus alatti nehéz időkben is fontosnak tartotta, hogy bátorítsa a briteket, de hagyományossá vált karácsonyi jókívánságaiból is sokan erőt meríthettek. Hozzá hasonlóan Szent II. János Pál pápa is karácsonyi valamint húsvéti üzeneteivel igyekezett támaszt adni azoknak, akiket háború, éhínség, vagy betegség sújtott. Imáiban mindig megemlékezett a szükséget szenvedőkről és még halálos ágyán is az érte aggódó híveket vigasztalta.  

Mindketten nagyon hosszú ideig szolgálták népüket: a britek túlnyomó többségének életében eddig II. Erzsébet volt az egyetlen uralkodó, Szent II. János Pál pápa 2005-ben bekövetkezett halálakor pedig számtalan fiatal – köztük én is- érezte úgy, hogy elveszíttette „a pápáját”, aki már akkor Szent Péter utódaként működött, amikor mi még meg sem születtünk.

Szintén közös bennük, hogy mindketten utolsó lélegzetvételükig szolgálták a rájuk bízottakat, pedig számos és meglehetősen komoly egészségügyi problémával küzdöttek: a II. Erzsébetről készült utolsó fotón - melyen az új brit miniszterelnöknek adja át a kinevezést - látszik, hogy a tavaszi platinajubileumához képest sokkal rosszabb fizikai állapotban volt, de még ennek ellenére is ellátta uralkodói kötelességeit. Szent II. János Pál pápa életének utolsó heteiben rohamosan romló állapota ellenére is szolgálta Istent és a nyáját: amikor szavakkal már nem tudta hirdetni Isten igéjét, akkor is fontos volt számára, hogy minden erejét összeszedve, legalább ablakán kitekintve köszöntse a Szent Péter téren összegyűlt híveket, akik kifejezetten miatta látogattak el a Vatikánba.

Halálhírük bejelentését követően emberek ezrei lepték el az utcákat, gyújtottak gyertyákat és adtak hálát szolgálatukért és mindazért, amit életükben a rájuk bízottakért tettek. Mindkettejük ravatalánál több kilométer hosszú sorok kígyóztak, emberek százezrei számára volt fontos, hogy személyesen is búcsút vehessenek tőlük.

II. Erzsébettel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy bár Európa több országában létezik és működik a monarchia intézménye, egyik uralkodócsaládot sem övezi akkora tisztelet és elismertség, mint a brit királyi családot, ebben pedig a királynőnek nagyon nagy szerepe volt. Belőle és férjéből, a tavaly elhunyt Fülöp hercegből is sugárzott egy olyasfajta tartás, amelyhez fogható a régi korokra volt jellemző, és amely a mai világból sajnos szinte teljesen kiveszett. Halálukkal végleg lezárult egy korszak a világ történelmében. Ugyanez igaz Szent II. János Pál pápára is, bár XVI. Benedek és a jelenleg regnáló Ferenc pápa is népszerű és szeretett a hívek körében, népszerűségük (messze) elmarad a fiatalok pápájaként is emlegetett lengyel egyházfőjétől.

Az elmúlt napokban gyakran filóztam azon, hogy tulajdonképpen a világ a szó jó értelmében irigyelheti a lengyeleket, amiért egy szent pápát adtak a világnak, a briteket pedig azért, mert volt egy olyan köztiszteletben álló személyük, akire gondolkodásmódtól, világnézettől de még vallási felekezettől függetlenül is felnéztek az emberek, és aki képes volt nemzeti egységet teremteni. Ez pedig manapság nagyon ritka.

Könyörögjünk Szent II. János Pál pápához, hogy ismét béke legyen Európában és a világ más tájain is.

Isten nyugosztalja a Királynőt, és óvja a Királyt, adjon neki erőt és energiát, hogy folytatni tudja édesanyja megkezdett munkáját.

A magyar közélet uborkaszezonjának az Állami Számvevőszék nagy port kavart tanulmánya, „A felsőfokú végzettséggel rendelkező nők túlreprezentáltságának tényezői és gazdasági-társadalmi hatásai” vetett véget. A közösségi média oldalain bejegyzések százai és hozzászólások ezrei születtek a témával kapcsolatban:  a megszólalók egy része arra próbálta felhívni a figyelmet, hogy ez egy tényeket összegző elemzés, a másik tábor szerint viszont ez ismét egy olyan megnyilvánulás, amely 100 évvel veti vissza a női egyenjogúságot. A megnyilvánulásokat olvasva azon filóztam, hogy néhányaknak talán időnként érdemes lenne némi önkritikát gyakorolni. Merthogy lenne miért.

Nehezen tudok elmenni szó nélkül amellett a paradoxon mellett, hogy egy ilyen tanulmány vagy esetleg a gyermekvállalásra buzdító (kormányzati) kampányanyagok esetén mekkora a felháborodás abban a tekintetben, hogy miért avatkozik bele az állam a párok és elsősorban a nők magánéletébe. Gyakran elhangzik érvként, hogy miért kell rájuk tenyészkancaként tekinteni, miért kell a „száműzzük őket ismét a konyhába és a gyerekszobába” mentalitást erősíteni, és még sorolhatnánk. Érdekes módon ezek a gondolatok a mindennapokban varázsütésre megváltoznak, ráadásul éppen az ellenkezőjükre: míg komment huszárként az interneten mindenki kikéri magának, hogy neki vagy a gyerekeinek aztán senki se mondja meg, hogy szüljenek-e és hogy mikor vagy hány alkalommal, addig az offline térben jellemzően ugyanazok az emberek minden probléma nélkül gázolnak bele mások magánéletébe, amit a saját bőrömön is tapasztalok lassacskán nap mint nap. A lánykérést követő gyors polgári esküvőnk után többen a hasamnak vagy azt vizslatva köszöntek, mert azt hitték, egy évvel a megismerkedésünk után nem lehetett más oka annak, hogy ilyen gyorsan összeházasodtunk – pedig volt, mégpedig az, hogy szeretjük egymást. Volt, aki megjegyezte, a későbbi időpontban tartandó templomi esküvőnkön és a lagzinkon már nyugodtan lehetek terhes, ezért ma már senki sem szólna meg – az pedig, hogy esetleg mi ezt hogyan szeretnénk, és hogy diszkréten jeleztük, hogy egyébként ez a mi dolgunk, láthatóan nem érdekelte. Már-már heti szinten kapom a kérdést, hogy „éééééés nálatok mikor lesz?” vagy „de próbálkoztok?” esetleg „már ideje lenne, nem kellene húznotok a dolgot, nem gondolod?”  vagy az örök favorit, ha számomra fontos tervekről beszélek valakinek: „neked inkább már valami mással kellene foglalkoznod...”. És nem csak az 50+-os korosztálytól érkeznek ezek a megjegyzések, akik még azon szocializálódtak, hogy a faluban minden közügy, hanem a 25-45-ös korosztálytól is – pedig pont tőlük nem ezt várná az ember, főleg annak tükrében, hogy mennyire felemelik a szavukat a privát szféra védelme mellett. Érdekes módon mikrokörnyezetében valahogy senki sem kényes azokra a gondolatokra, amelyeket más fórumokon előszeretettel hangoztat...

Napjainkban cikkek, videók, podcastok tömkelege hívja fel arra a figyelmet (inkább kevesebb, mint több sikerrel), hogy a páron kívül senkire (tehát se a szűkebb-tágabb rokonságra, se a szomszédra, se közértes nénire), sem tartozik, hogy mikor vállalnak gyermeket, mégis közügynek tekintik egyaránt ismerősök és ismeretlenek mások magánéletét – pedig nagyon nem az. Abban a korban, amikor a meddőségi klinikák egyre több pácienst kell, hogy fogadjanak, mert nagyon sok pár számára küzdelmes a gyermekvállalás, különösen tiszteletlen ezt a kérdést bolygatni: indiszkrét érdeklődéssel sosem lehet ugyanis tudni, hogy épp mekkorát rúgnak abba, aki lehet, hogy lelkileg éppen a földön fekszik, csak nem mutatja kifelé. Ha pedig esetleg valaki kikéri magának a kérdéseket, a célozgatást, vagy a kommenteket, akkor természetesen ő lesz az arrogáns... Magyarázattal pedig senkinek sem tartoznak a párok. Senkinek.

Szóval aki a vízről prédikál, az valóban vizet is igyon, egyéb iránt pedig mindenki a maga háza táján sepregessen, ne pedig más portáján... Ezt pedig nagyon jó lenne, ha mindenki megtanulná...

Gyerekkoromban nem igazán szerettem államalapító Szent István ünnepét, mert augusztus 20-a után valahogy mindig felpörögnek az események. Szüleimmel megvásároltuk a szükséges tanszereket és eszközöket, édesanyám bekötötte a könyveket és a füzeteket, és már meg is szólalt az iskolacsengő... Latin órán pedig megtanultuk, hogy „Non scholae sed vitae discimus.” – vagyis nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Bár a tanévkezdésben nem vagyok érintett, de azon filóztam valamelyik este, hogy ez még valóban így van? Valódi hatalmat jelent a tudás? Enélkül tényleg nem lehet boldogulni manapság?

Azután kezdtem el ezen gondolkodni, miután megnéztük az Amerika legnagyobb felvételi botránya c dokumentumfilmet. 2019-ben ugyanis közéleti bomna robbant az Egyesült Államokban, miután kiderült, hogy befolyásos amerikai üzletemberek, ingatlanmágnások és színészek (többek között a Született feleségekben Lynette-et alakító Felicity Huffmann) buktak le, amikor kiderült, jelentős összegeket fizettek azért, hogy gyermekeik bejussanak az ország legjobb egyetemeire – a kivitelezés módját mindig a „szolgáltatást” igénybevevő helyzetéhez igazították. Az érintettek közül egy divattervező és egy amerikai színésznő lánya az egyetlen olyan szereplő, aki a csalásban érintett hallgatók közül megszólal a filmben. Ő maga nem nyilatkozott az alkotóknak, de a Youtube csatornájára feltöltött nyilvános videóiból bőségesen tudtak szemezgetni a filmesek. A bevágott egyik részletben az érettségire készülő lány látványosan szenved és panaszkodik, hogy végig kellett ülnie néhány órát a középiskolában (lényegesen kevesebbet egyébként, mint egy magyar diáknak), ugyanakkor –a közösségi média trendjeinek megfelelően - hashtag áldottnak érzi magát, amiért neki megadatott a tanulás lehetősége. Ahogyan egy másik videóban még a tiszavirág életű egyetemi tanulmányai megkezdése előtt nyilatkozott, nem a tanulásért és a tudásért, hanem a bulik miatt szeretne bekerülni a hőn áhított intézménybe. Felvételt is nyert, de nem tanulmányi eredményei vagy sikeres vizsgája okán és nem éppen úgy, ahogyan egy átlagos amerikai diák – ezért pedig apja és anyja mélyen a zsebükbe nyúltak. Amikor kiderült, hogy a lány szülei burkolt módon több százezer dollárt adományoztak az egyetemnek  cserébe a sikeres felvételiért, az ő ill. nővére hallgatói jogviszonyát azonnal megszüntették. A botrány hatására közösségi oldalain és Youtube csatornáján csökkent a követői száma, valamint több cég is felfüggesztette az együttműködést a csaláson ért influenszerrel. Az átmeneti veszteségek után azonban –ahogyan az lenni szokott- minden ment tovább úgy, ahogyan korábban: a botrány elcsitultával sikerült újabb feliratkozókat és újabb üzleti lehetőségeket nyernie, valamint szerepelt egy táncos televíziós műsorban is. Bevételei tehát továbbra is biztosítottak, napi rutinját bemutató, smink- és egyéb könnyed témájú videóival továbbra is a sokszorosát megkeresi egy átlag amerikai keresetnek – és ehhez különösen sok mindent nem kellett letennie az asztalra.

Az elmúlt pár hétben a szokásos nyári uborkaszezont a magyar közéletben egy sikertelen érettségivel és annak eltitkolásával kapcsolatos bulvárhírek árasztották el. Adott ugyanis egy fiatal lány, aki még meg sem született, de édesanyja és édesapja révén már országosan ismert volt. Már karonülőként magazinok címlapján és könnyed témájú bulvárműsorokban szerepelt. Végig követhettük, ahogyan szépen cseperedik, megtanul járni, beszélni, nagy testvér lesz belőle, elkezdi az iskolát.  Családi életükről ill. édesapja egyes megnyilvánulásairól rendszeresen cikkez a média, a közösségi oldalak hírfolyama által pedig még az is értesülhet örömükről és bánatukról, akit ez egyáltalán nem érdekel. Egyes cégek felfigyelnek arra, hogy a közösségi médiában jelentős követőtáborral rendelkezik tinédzserként, szponzorációs szerződések révén pedig hamarosan influenszerré válik, ill. a családjától függetlenül is vállal megjelenéseket a médiában. Életük egy kellemetlen mozzanatáról azonban sem szülei sem pedig ő egyáltalán nem beszéltek, megtette helyettük azonban valaki más. Nem célom megítélni vagy véleményt alkotni arról, hogy miért nem sikerült az érettségije: leblokkolt-e vagy kevés időt fordított a tanulásra – ezt úgyis neki kell tudnia. Mindenesetre kemény lehetett szembesülnie egyrészt azzal, hogy továbbtanulásról szőtt álmai egyenlőre tervek maradnak, másfelől azzal, hogy ez a botrány egy jó ideig egészen biztosan olyan lemoshatatlan bélyeg lesz, mint édesapja és a döngő léptek esete.

Döbbenetes és ugyanakkor elszomorító, hogy a tanulás és a tudás szomjazása mennyire leértékelődik napjainkban. Erre pedig sajnos mindkét lány kiváló példa. Ismert szülők gyermekeként érvényesülhettek volna egy nemes ügy támogatásával és/vagy tanulással is a gondosan megszerkesztett és agyonfilterezett, a valóságot még hírből sem ismerő, a negatívumokat messze elkerülő, céltalan tartalomgyártás és digitális szemetelés helyett. Elgondolkodtató, hogy ezzel a tevékenységgel mindketten már 18 éves koruk előtt olyan állandó bevételre és egzisztenciára tettek szert, amelyhez foghatóról több diplomás, keményen dolgozó és gyakran túlórázó emberek is csak álmodozhatnak, nem is beszélve azokról, akiknek nem adatott meg a (tovább)tanulás lehetősége. A közösségi oldalaknak hála tudás nélkül is befolyásuk és hatalmuk van.  Influenszerként a felnövekvő generáció tagjai közül akaratlanul is sokak példaképeivé váltak, a fiatalok olyanok akarnak lenni, mint ők: tanulás és kemény munka helyett Tiktok videókat gyártani, csücsörítős fotókon szinte egy szál semmiben érvényesülni. Eljutottunk oda, hogy annyira nehéz értékteremtő tevékenységet végző tartalomgyártókat keresni és találni, mint tűt a szénakazalban...

Abban pedig csak reménykedni lehet, hogy ebben a mai zűrzavaros, válságokkal terhelt világban (ismét) felértékelődik a tudás, a tanulás és a valódi teljesítmény szerepe, és a fiatalok inkább Kós Hubertre, Mihályvári-Farkas Viktóriára, Kopasz Bálintra, az Álmok álmodói című kiállításon bemutatott feltalálókra vagy azokra a magyar fiatalokra szeretnének hasonlítani, akik Oxfordban megnyertek egy nemzetközi vitaversenyt. Bár a közösségi oldalakat görgetve erre egyenlőre sajnos kevés az esély...

Szabálykövető ember lévén rendkívül felbosszant, amikor valaki nem ilyen módon viselkedik, és mondjuk záróvonalon előz és/vagy a megengedett sebességhatárnál gyorsabban megy, mondván ő mindenek felett áll. Vagy ha nem vesz és így nem is lyukaszt jegyet a tömegközlekedési eszközökön, mert csak azért sem fog fizetni a szolgáltatásért, és ha bliccelésen kapják, akkor jogai csak neki lehetnek, az ellenőröknek nem. Nehezen tolerálom azt is, amikor valaki jobban ért valamihez a szakértőknél, legyen szó akár munkahelyi szituációkról, vagy önjelölt virológusokról, esetleg magukat szakorvosnak képzelő laikusokról, akik a gyakorikerdesek.hu-t olvasgatva képezték magukat az adott betegséggel kapcsolatban. Az pedig, aminek a pénteki napon a balatonalmádi strandon szemtanúja voltam, még a szokásosnál is jobban kihozott a sodromból.

Történt ugyanis, hogy plusz egy nappal megtoldottam a hétvégét és úgy döntöttem, kihasználom az utolsó nyári napsugarakat, strandolok egyet, mert ki tudja lesz-e még idén erre alkalmam. A meteorológusok esőt jósoltak délutánra, de pár napsütéses órát még így is tartalmasan el lehetett tölteni a Balaton partján. Úgy fél 2 magasságában kezdett feltámadni a szél, nem sokkal később pedig hangosbemondón keresztül megkérték a vízben tartózkodókat, hogy  a parttól 100 méternél messzebb ne tartózkodjanak a vízben, mert elsőfokú viharjelzés lépett érvénybe. Nagyjából 10 perccel később már arra kérték a tóban hűsölőket, hogy legyenek szívesek kijönni a vízből a közelgő vihar és a másodfokú viharjelzés miatt. A parton ücsörögve alkalmam nyílt megfigyelni a fürdőzők reakcióit: az emberek jelentősebb része elindult a part felé, sokan azonban a felszólítás ellenére maradtak az egyre jobban hullámzó vízben. Egy fiatalember a partról jelezte kedvesének és a velük tartózkodó középkorú úrnak, hogy most mondták be, hogy ki kell jönni a vízből, mire a hölgy eleinte tétovázott de azért bent maradt, az úr pedig azt válaszolta, hogy ő úszik még egyet, és felvette az úszószemüvegét... Tőlük nem messze egy fiatal anyuka karján a gyermekével állt a vízben, és bár az aszály miatt alacsonyabb a vízállás a szokásosnál, de akár egy nagyobb hullámlökéstől megbillenhetett volna és leejthette volna a kicsit... Nagyon sok család fürdött továbbra is gondtalanul,  figyelmen kívül hagyva az elhangzottakat. Ez különösen azért döbbenetes, mert két hete szintén másodfokú viharjelzés idején fulladt a Balatonba egy két és fél éves cseh kislány, amikor lecsúszott a gumimatracról és elmerült a vízben. Az is elgondolkodtató, hogy ezzel a viselkedéssel és mentalitással a szülők pont arra nevelik a gyerekeket, hogy nem kell betartani a szabályokat, azokat nyugodtan figyelmen kívül lehet hagyni...

A vízirendőrök tegnapi közleménye szerint pénteken 16 főt kellett kimenteni a tóból, köztük több kimerült úszót is. Felfoghatatlan számomra, hogy egy egyszerű és világos kérésnek, amely a fürdőzők biztonságát szolgálja, miért nem lehet eleget tenni? Miért kell kockára tenni az életet egy ilyen meggondolatlanság miatt? Szülőként hogyan teheti ki valaki a saját gyerekét veszélynek főleg az említett cseh kislány tragédiája után? Miért gondolják sokan érinthetetlennek magukat és vallják azt, hogy „ugyan már, az ilyesmi csak másokkal történhet meg”? De legfőképpen önzőségből és „jogom van strandolni, nekem ez jár” mentalitásból kifolyólag miért kell teljesen feleslegesen a vízirendőröknek vagy képzett életmentőknek kockára tennie a testi épségét vagy az életét valaki más felelőtlen viselkedése miatt? A szép szó (sajnos) nem elég, ha gond van, akkor természetes az elvárás, hogy valaki teremjen ott szinte azonnal, és mentse ki a bajba kerülőt. Az eset kapcsán egy közel húsz éves tudósítás belém égett képei jutottak eszembe: a Tisza tavaszi áradásakor a házukat többszöri felszólításra elhagyni nem akaró embereket végül gumicsónakkal kellett kimenteni, a mellig érő jéghideg vízben a tűzoltók a saját egészségüket kockáztatva segítették a felelőtlen bajbajutottakat...

Pedig egyszerűbb lenne betartani a szabályokat és a szakértők kéréseit, valamint jó példát mutatni a következő generációnak. Mert mindenkit hazavárnak. A strandolókat is és a vízirendészet munkatársait is.

A március 8-i nőnap apropóján gondolkodtam el azon, hogy egy bizonyos életkor felett nőként állandó célkeresztben találjuk magunkat, záporoznak a minket érő kritikák, észrevételek, kéretlen jó tanácsok – és a legszomorúbb, hogy mindezt legtöbbször nőtársainktól kapjuk. Ezek a helyzetek elkerülhetetlenek, mert sehogy sem tudjuk mindenki elvárását teljesíteni – és nem is kellene. Azonban akikben (erős) megfelelési kényszer van, nagyon mélyen érinthetik az ilyen helyzetek. Ilyenkor gyakran elhangzik jó tanácsként, hogy „ne vedd fel, ne foglalkozz vele, engedd el a füled mellett”, de ezt nem mindig könnyű megtenni, mert van, aki nem tudja ilyen egyszerűen túltenni magát sértő megjegyzéseken, főleg, ha esetleg a szűken vett környezetéből tenyerelnek bele az életébe. De ha esetleg lazábban kezeljük az ilyen szituációkat, akkor is elhangozhatnak olyan mellbevágó mondatok, amelyeken nehéz túllendülni.  

Egy bizonyos életkor felett ha egyedülálló vagy, akkor azzal piszkálnak, hogy miért nincs senkid, mert a te korodban már illene nem egyedül lenni, és/vagy szerinted mi az oka annak, hogy eddig még nem leltél párra, esetleg mások szerint mit kellene tenned ahhoz, hogy megtaláld a társad. Ha viszont megismerkedsz valakivel, akkor –mindegy, mióta vagytok együtt – már épp ideje lenne összeházasodnotok, és egyébként is bizonyos helyzetekben a párkapcsolatodban inkább máshogy kellene eljárnod, mert hidd el, hogy ha másképp cselekszel, az nem játszmázás.

Az esküvő után jönnek a „mikorra tervezitek a családalapítást” illetve „próbálkoztok már” témájú kérdések, és ha ismerőssel találkozol, örülhetsz, ha arcodba nézve köszön, és nem azonnal a hasadat kezdi vizslatni, vagy ami még rosszabb, megkérdezi, hogy hányadik hétben vagy. Ha már dolgoztok a családalapításon, de egyenlőre sikertelenül, akkor még fájdalmasabbak lehet, ha szóba kerül ez a téma. Ha rögtön szeretnétek gyereket, akkor felelőtlenek vagytok, mert amíg nincs biztos fedél a fejetek felett, addig nem kellene családot alapítani – és egyébként sem lakást kellene vennetek, hanem házat, vagy éppen fordítva. Ha kicsit még kiélveznétek azt, hogy kettesben vagytok, akkor hedonisták vagyok és persze már benne vagytok a korban, nem kellene ezt sokáig húzni, ha pedig valamilyen okból egyáltalán nem szeretnétek gyereket, akkor önzőek és rendkívül rossz emberek vagytok, és ki fog majd gondoskodni rólatok öregkorotokban.

Várandósság alatt  megszólnak, ha rögtön az elején vagy félidőben elmész táppénzre, mert 10-20-30 éve ez nem így ment, és csak otthon lógatod a lábadat, már most eltartatod magadat a férjeddel, akire mekkora terhet teszel azzal, hogy neki kell mindent előteremteni. Ha viszont szinte az utolsó pillanatokig dolgozol, akkor karrierista vagy és csak magadra tudsz gondolni, milyen anya lesz így belőled, ha már most sem a gyerek az első? Ha sokat hízol, akkor az a gond, mert ártasz a kicsinek, ha viszont odafigyelsz magadra és esetleg még mozogsz is a babavárás során, akkor hiú vagy és önző, és ebben az esetben is ártasz neki. Ha természetes úton szültél, akkor egy hős vagy, és csak akkor vagy igazi anya. Ha  bármilyen okból kifolyólag császárral született meg  a csemete, akkor a könnyebbik és kényelmes utat választottad, és az igazándiból nem is szülés, akarnod kellett volna és akkor sikerült volna természetes úton világra hoznod. Ha hordozod az a gond, ha inkább a babakocsit preferálod, akkor azt nem csinálod jól. Ha szoptatod, akkor miért igény szerint vagy épp miért nem úgy, ha tápszert adsz neki, akkor biztos nem voltál elég kitartó a szoptatással, próbálkozhattál volna még, egy igazi anya képes rá. Ha veletek alszik, akkor el fogod kényeztetni, ha viszont a saját szobájában a kiságyban, akkor azzal hátráltatod a kötődés kialakulását. Ha azonnal felveszed, amikor elkezd nyöszörögni, akkor nem tanulja meg az önnyugtatást. Ha nem kapod fel rögtön, akkor hagyod szenvedni, és szívtelen vagy.

Ha anyagi vagy egyéb okokból vállalsz napi 1-2 órás munkát a baba mellett, esetleg beiratkozol egy tanfolyamra, hogy bővítsd a tudásod, akkor karrierista vagy, akinek csak a munkája fontos, nem törődsz a gyerekkel eleget, nem vagy anyának való – ha esetleg a sportot (is) beiktatod a napirendedbe, akkor meg aztán főleg. Ha nem dolgozol a gyes/gyed mellett, akkor a férjed tart el, mert az otthonlét, a gyerekek körüli teendő a ház/lakás rendben tartása, a mosás, vasalás, főzés és a családi logisztika az persze nem munka. Az első csemete megérkezése után nem sokkal pedig repül is  a kérdés: mikor lesz már következő? Ha ketteske (majd esetleg hármaska) megérkezik a családba, akkor ezek a kérdések jó eséllyel ismétlődnek.

Ha kitérdesedett mackóban, kócosan és foltos pólóban viszed le őket a játszótérre, akkor igénytelen vagy, és ne csodálkozz rajta, hogy biztos el fog hagyni a férjed. Ha viszont csinosabban öltözködsz, esetleg még a körmöd is ki van lakkozva, meg tudtad mosni a hajad akkor ismét önzőnek és hiúnak vagy titulálva, aki csak saját magával foglalkozik, mert egészen biztosan a kicsitől veszed el a időt, szegény gyerek(ek)nek milyen rossz anyja vagy, mert nem részesíted elegendő minőségi időben, és ebben a ruhában ami épp rajtad van, nem lehet önfeledten játszóterezni a gyerekkel. Ha az óvodai vagy később az iskolai ünnepségre házi sütivel rukkolsz elő, akkor könnyű neked, mert otthon vagy/nem teljes állásban dolgozol így volt rá időd, vagy biztos a nagymama sütötte meg helyetted. Ha bolti sütit viszel, akkor a könnyebbik végét akartad megfogni a feladatnak, mert egy tepsi sütit igazán nem nagy kunszt és nem sok idő összedobni.

Ha az idősödő szüleid vagy nagyszüleid a te ápolásodra szorulnak, akkor túl nagy tehet vállalsz magadra, ráadásul ha nem vagy szakképzett ápolónő, akkor esetleg nekik sem teszel jót, és a saját háztartásodra no meg a gyerekeidre kevesebb idő jut. Ha egy idősek otthonában helyezed el őket, akkor hálátlan, rossz gyerekük/unokájuk vagy, mert ők mennyi mindent megtettek érted, te viszont nem vagy elég gondoskodó, ebben (is) a könnyebbik  utat keresed, mert egyszerűbb bedugni őket egy otthonba, nem pedig a saját megszokott környezetükben, otthon ápolni őket.

A példák száma pedig végtelen... sokszor esélyed sincs kifejteni a saját álláspontodat a saját életeddel kapcsolatban, mert annak szakértői szóhoz sem engednek jutni... Felmerül azonban a kérdés: ha a jelenkor egyik legtöbbet puffogtatott frázisa éppen az, hogy legyünk toleránsak a tőlünk másképp gondolkodókkal, akkor vajon miért prédikálunk vizet és iszunk bort? Ideje lenne tudomásul venni, hogy nem mindenki egyforma. Tanácsot pedig csak akkor adjunk, ha a másik fél ezt kifejezetten kéri. Egyszerűen csak hagyjuk, hogy mindenki úgy élhesse az életét, ahogyan szeretné és ahogy neki – és adott esetben a családjának – jó, nem pedig úgy, ahogy mások szerint kellene.

Tartsuk egymást tiszteletben kedves hölgytársak. És akkor talán tényleg boldog lenne a nőnap. És az életünket beárnyékoló felhőkből is kevesebb lenne.

Ha február, akkor Valentin nap, azonban az év második hónapjában nem csak ez az egy nap szól a szerelmesekről: több, mint húsz éve Angliából indult el az a kezdeményezés, hogy a február 14-i héten különböző rendezvények keretében a házasságra és a család fontosságára hívják fel a figyelmet. Friss házasként azon filóztam, hogy az esetleges súrlódások ellenére is milyen jó és csodálatos dolog házasként élni, és hogy a sokadik kudarc és pofon után megérte vállalni a kockázatot, amikor Ő váratlanul betoppant az életembe.

A mai feminista és szinglikultusszal terhelt világban sokszor elhangzik, hogy nem kell feltétlenül társ ahhoz, hogy az ember kiteljesedjen és boldog legyen. Filmes és zenei alkotásoknak köszönhetően ezek a gondolatok mára már a (pop)kultúra szerves részét képezik.

Fiatal nők tömegeinek lettek példaképei a Szex és New York modern, független, erős nőt megtestesítő karakterei, akik közül a lelke legmélyén tulajdonképpen csak Charlotte vágyott az elköteleződésre. Bár  az eredeti sorozat utolsó epizódját 2004-ben forgatták, a televíziós csatornák ismétléseinek, a mozifilmeknek, valamint az új évadnak köszönhetően a fiatalabb generáció körében is népszerűségnek örvend a sorozat – és sajnos annak szellemisége is. Nem túlzás kijelenteni, hogy a sorozat teremtette és szilárdította meg a szingli kultuszt. Sokan dúdolgatják a Pussycat Dolls slágerének sorait is: „I don’t need a man (...) I don’t need a ring around my finger”, vagyis „Nincs szükségem férfira (...) nincs szükségem egy gyűrűre az ujjamon”. Ennek tükrében felettébb érdekes tény, hogy ezen szlogenek hangoztatásának ellenére ugyanezek a nők mennyire irigyek és rosszindulatúak tudnak lenni azokkal, akik elköteleződve, boldog párkapcsolatban élnek... Lehet, hogy mégiscsak savanyú a szőlő?

De visszakanyarodva, ahogy az egyedülálló nőket, úgy a szingli férfiakat megtestesítő karakterek is megjelennek a képernyőn: példának okáért A két pasi meg egy kicsiben a szebb napokat is megélt Charlie Sheen által játszott karakter képtelen az elköteleződésre, szinte minden epizódra jut egy egyéjszakás kalandja. Bob Marley ismert slágere a No woman, no cry (Nincs nő, nincs sírás) pedig jó eséllyel sosem csendült fel esküvőn. Bár a dalszöveg értelmezésével kapcsolatban nemrégiben felmerült, hogy a hallgatóság tévesen értelmezi azt, mert nem angolul, hanem jamaicai kreol nyelven íródott, mégis sok férfi jelszavává váltak ezek a szavak a dal megjelenése óta eltelt közel 48 évben, Marley pedig életében sosem szólalt fel a „félreértéssel” kapcsolatban.

Magát a házasság intézményét sem egy szilárd, biztos kötelékként ábrázolják a legtöbb alkalommal a filmvásznon, például a tavaly nyáron véget ért Barátok köztben kis túlzással csak Magdi anyus és Berényi András között nem szövődött szerelmi szál, számtalan megcsalással, szakítással, válással tarkított jelenet került képernyőre. Egyre gyakrabban megjelenő tendencia az is, hogy a korosodó férfi nem a hasonló korú feleségével, hanem egy fiatal barátnő oldalán él, vagy inkább mellette keresi a boldogságot, mert éppen mélyponton van a házassága. Nem azon van a hangsúly, hogy az oltárnál tett házastársi eskühöz híven a nehézségeket akaraterővel együtt oldja meg a pár, hanem inkább azt sugallják a filmek, hogy ha nem megy, akkor egyszerűbb és könnyebb keresni valaki mást. Szomorú, hogy egy működő kapcsolattal nem lehet nézettséget produkálni, mert az nem érdekli az embereket.

Érdemes azon elgondolkodni, hogy mit érnek a sikerek, a pénz vagy a felhalmozott tárgyak, ha nincs kivel megosztanunk az örömünket és a bánatunkat? Mit ér minden, ha a nap végén egy üres lakásba tér haza az ember és egyedül tér nyugovóra? Éppen ezért szép hagyomány a Házasság hete, mert felhívja a figyelmet arra, hogy miért jó dolog az egész életre szóló elköteleződés. Olyan ismert, évek/évtizedek óta házasságban élők osztják meg gondolataikat és tapasztalataikat, akik valóban hitelesek a nagyközönség számára, így például idén többek között Lackfi János költő, Pindroch Csaba színész és Kiss Gergely olimpiai bajnok vízilabdázó valamint feleségeik. Ez különösen azért hangsúlyos, mert a közelmúltban több celebpáros viharos szakításától és válásától volt hangos a média...  

Az esküvőnk óta viszonylag gyakran teszik fel nekem azt a kérdést, hogy „na, és milyen a házasélet”? A válaszom pedig mindig ugyanaz: egyszerűen csodálatos! Csodálatos, mert a férfi, akit szeretek, ország-világ, a törvény és Isten előtt is felvállalta, hogy engem szeret, és velem szeretné leélni az életét – én pedig ugyanerről nyilatkoztam boldogan. Csodálatos, mert felemelő az az érzés és az a tudat, hogy valakihez tartozom, akivel megoszthatom az érzéseimet, gondolataimat, problémáimat. Csodálatos, mert mellettem áll és támogat mindenben – és én ugyanezeket én is megadhatom neki. Csodálatos, mert a legjobbat hozza ki belőlem, megtanít sok mindenre, és általa én is jobb ember lehetek. Nem mindig könnyű, nem mindig egyszerű, de megéri. Most is igent mondanék Neki.