Ahogyan minden sportrajongónak, úgy számomra is igazi ünnepet jelentenek a világversenyek. Az 1996-os atlantai olimpia volt az első olyan nagy sportesemény, amire emlékszem, és amit lelkesen követtem. A Nemzeti Sport aranytablója sokáig kint volt a szobám falán, még mindig emlékszem rá, hogy mely bajnokunk fotója pontosan hol volt a plakáton. Amint kialudt a láng, elkezdtem visszaszámolni, hogy még mennyit kell „kibírni” a következő ötkarikás játékokig, a „túlélésben” pedig sokat segítettek más nagy sportesemények. Az idei nyarat azért is vártam különös izgalommal, mert szinte az egész évszak a szurkolásról szólt: a labdarúgó Európa-bajnokság befejezését követően egy rövid szünet után elkezdődtek a XXXIII. nyári olimpiai játékok, amelyeket hamarosan a paralimpia követ. Talán nem vagyok azzal egyedül, hogy minden nagy sportesemény után úrrá lesz rajtam a szomorúság, mert véget ér az addigra már a mindennapok részévé váló szurkolás. Legalábbis eddig mindig így volt... de ez a nyár sok fordulatot hozott...

Június közepén rajtolt el a labdarúgó Európa-bajnokság, melynek Németország volt a házigazdája. Mivel a híradásokban napi szinten szó esik arról, hogy milyen radikálisan visszaesett a közbiztonság az országban, sokak fejében megfordult, hogy nehogy valamilyen terrorcselekmény történjen a labdarúgó torna alatt – ez az érzés a későbbi párizsi olimpiát is végigkísérte. Szerencsére nem történt támadás egyik mérkőzés helyszínén sem, és ha a foci vonatkozásában nézzük a támadás szót, akkor ez sajnos meglehetősen sok csapat játékáról is elmondható volt.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy minden idők legunalmasabb Európa-bajnoksága volt az idei, ahol sokszor az az érzése támadt az embernek, hogy inkább arra mennek rá a csapatok, hogy hogyan lehet minél kevesebb nehézség árán minél magasabbra jutni. Ez pedig elvette a sport valódi lényegét: a küzdelmet, a teljesítményt, a mindenáron győzni akarást, és némiképp a tisztességet is. A csoportmérkőzések második körében már érződött a matematikai taktikázás első fuvallata, amely a csoportkörök záró mérkőzésein csúcsosodott ki. Sportrajongóként akarva-akaratlanul is eszembe jutott a 2013-as kézilabda világbajnokság, ahol a középdöntőben Algéria ellen léptünk pályára. Megtehettük volna, hogy a könnyebb ágra kerülés érdekében elveszítjük a meccset, de az akkori szövetségi kapitány, Mocsai Lajos számára nem volt kérdés, hogy a mérleg a tisztesség és a becsület irányába billenjen. Ez azért is volt nagy szó, mert néhány mérkőzésen meglehetősen érdekes eredmények születtek. Biztos vagyok benne, hogy ha lett volna rá lehetősége, akkor Mocsai Lajoshoz hasonlóan Marco Rossi is  a tisztesség és a becsület útjára lépett volna – nem így tettek azonban több, nagynak mondott futball nemzetek, akik a taktikázással behúzták a legjobb 16 közé Szlovénia és Georgia együttesét.

Az ember ebben az egész történetben valahol mindkét csapatot sajnálta egy kicsit. Előbbiben inkább a birkózásnak, utóbbiban pedig inkább a téli sportoknak és a kézilabdának vannak nagy hagyományai, nem pedig a labdarúgásnak. A csoportkörök zárásakor ellenfeleik elhitették velük, hogy legyőzhetik őket, vagy képesek a döntetlenre – holott tulajdonképpen csak felhasználták őket arra, hogy a legjobb 16 csapat között könnyebb ellenfelet kapjanak, majd egyszerűbben jussanak be a legjobb nyolc közé. Ha a valódi tudása szerint játszott volna Anglia és Portugália, akkor finoman fogalmazva sem ez lett volna az eredmény, ráadásul mi lehettünk volna ott az egyenes kieséses szakaszban... ettől függetlenül szívből szurkoltam azért, hogy mindkét kis csapat tudjon meglepetést okozni – de nem így lett.

A nagyok matekját elnézve kijelenthető, hogy tartottak attól, hogy a magyar válogatott ellen kell pályára lépniük az egyenes kieséses szakaszban. Angliát két éve idegenben 4-0-ra vertük, de más nagy csapatoknak is okoztunk kellemetlenséget az elmúlt időszakban. A mieink szereplésének értékelése kapcsán pedig nagyon is igaz az a szurkolói szófordulat, hogy ha győzelemmel zárták a mérkőzést, akkor nyertÜNK, amikor pedig vereséget szenvedtek, akkor kikapott a csapat – és nem pedig a csapatUNK. Az elmúlt 9 évben megszokottá vált a jó szereplés, és mondjuk ki, mi, szurkolók igencsak el lettünk kényeztetve. Míg 2013-ban még olyan történelmi vereséget szenvedtünk, mint a 8-1-es meccs a hollandok ellen, addig két évvel később, egy emlékezetes pótselejtezőn Norvégiát legyőzve kijutottunk a következő évi Európa-bajnokságra, ahol csoportelsőként jutottunk a legjobb 16 közé. Politikailag és társadalmilag két részre szakadt országunkban ezek a napok azon ritka pillanatok közé tartoztak, amikor együtt, egységben, eufóriában ünnepeltük a sikereket és nem csak a Nagykörúton, hanem szerte az országban. A 2021-re halasztott kontinens viadalon a Puskás Arénában döntetlent játszottunk a regnáló világbajnok franciákkal, majd a németekkel is. Az előző két Eb-hez képest most simább volt a kijutás, hiszen magabiztosan, számolgatás nélkül, a selejtezőcsoport győzteseként vívtuk ki az indulási jogot – ezt pedig nemzeti tizenegyünk legtöbb kritikusa pikkpakk elfelejtette, az Eb divatszurkolói pedig lehet nem is tudtak róla. Ezeknek a sikereknek is hatalmas szerepe van abban, hogy a drukkerek pillanatok alatt elkapkodják a jegyeket a nem csak a hazai pályán megrendezésre kerülő mérkőzésekre hanem az idegenbeli találkozókra is. Hosszú év(tized)ek után újra sikk lett a válogatott meccseire járni. Az elvárások pedig nagyok a csapat felé, főleg az olyan „drukkerek” részéről, akik (mozgásszegény életmódot élve) a fotelből károgják, hogy mely játékosoknak kellett volna inkább játszani, akik szerint Szoboszlai túl van sztárolva, és egyébként se matekozni kellett volna, hanem focizni... A Svájc elleni első félidőért valóban kár, de fontos leszögezni, hogy nem az volt a cél és nem az volt a stratégia, hogy majd más csapatok sikere juttasson tovább minket - az A csoportból elég nehéz is lett volna erre apellálni. Az a mondás pedig különösen igaz, hogy az az igazi rajongó, aki akkor is kitart a csapat mellett, amikor éppen nem megy annyira jól a válogatottnak...

A világ futball elitjébe tartozó, és a legértékesebb játékosokkal bíró nemzetek, mint például Anglia, Franciaország, Portugália rendkívül unalmas, fásult játékot mutatott az egész torna alatt. Inkább csak a kisebb csapatokon érződött, hogy akarnak is futballozni. Az ellenfelei öngóljainak és bünetőrúgásból származó találattal az elődöntőig menetelő franciák szövetségi kapitánya, Didier Deschamp egy újságírói kérdésre válaszolva –némi önteltséggel a hangjában-  kijelentette, ha nem tetszik a játékuk, akkor más mérkőzést is lehet nézni. Tanítványai pedig engedelmeskedtek a mesternek: elveszítették a spanyolok ellen, a döntőbe jutásért vívott mérkőzést, ezzel pedig több millió, a labdarúgásért rajongó szurkolót kíméltek meg attól, hogy továbbra is vontatott, unalmas játékukat kelljen nézniük. A franciáknál talán csak az angolok játszottak fantáziátlanabb futballt. Mérkőzéseiket nézve érződött, hogy tudnának, de egyáltalán nem akarnak többet beletenni a játékba, motivációjukat és lelkesedésüket pedig valószínűleg elfelejtették becsomagolni indulás előtt. Az már-már sajnos megszokott, hogy legyen szó bármilyen sporteseményről, a hazai pálya mindig lejt – nem volt ez másként a németek esetében sem. A magyar válogatott esetében ez egy meg nem adott tizenegyes formájában csapódott le, de tulajdonképpen nem volt a Nationalelfnek olyan mérkőzése, ahol nem élvezhették a bírói segítő jóindulatot, aminek nagy szerepe volt abban, hogy a legjobb nyolc közé kerüljenek. Hiába volt erős keretük, az ő játékuk sem volt lehengerlő. Elkeserítő volt azt látni, hogy ezek a csapatok nem akarnak küzdeni, mintha nem lenne fontos számukra az Európa-bajnoki cím... Vajon mit érezhettek azok a szurkolók, akiknek álma volt az, hogy a helyszínen szurkolhassanak nemzeti csapatuknak, és ezért nem kevés (anyagi) áldozatot hoztak?

A döntőbe végül az angolok mellett az a spanyol válogatott jutott be, aki a teljes torna alatt szimpatikus játékot mutatott, a győzelemre ment, és nem kezdett el azon sakkozni, hogy miként lehetne a legegyszerűbben felülni Európa futball trónjára. A mérkőzés lefújását követően sok szurkoló érezte azt, hogy mégiscsak van igazság, hiszen az a csapat lett Európa-bajnok, aki valódi játékot és tisztességes hozzáállást tanúsított a teljes torna során, és velem együtt, (nem kicsit) csalódottan talán sokan örültek annak is, hogy sportrajongóként nem kell több szenvedős futballt nézni a nyáron.

Kár, hogy keserédesen ért véget a kontinens viadal, és ezzel az érzéssel fordultunk rá a párizsi olimpiára...