… hogy jelentős különbség van a pedagógusok és a tanárok között

Nemrégiben a Képmás magazinban olvastam egy nagyon jó cikket egy egyedülálló és nagyon sikeres oktatási modellről, melyet egy Borsod megyei iskolában alkalmaznak. A szerző saját személyes élményeit osztotta meg a cikk elején, arról írt, hogy tanították olyan pedagógusok is, akik már gyerekkorában leírták őt, nem nézték ki belőle, hogy vinni fogja valamire, és ennek hangot is adtak. Kitért arra is, hogy ezek az élmények olykor kihatnak egész további életünkre – erről pedig rögtön eszembe jutott jó néhány iskolás kori emlékem.

Ági néni volt elsőben és másodikban a tanító nénim. Sajátos pedagógiai módszereinek egyike az volt, hogy tanulás helyett péntek délelőttönként a Dallas előző heti ismétlését néztük az igazgatói irodával szemközt levő osztálytermünkben. Úgy gondolta, hogy ketté osztja az osztályt jó és rossz képességű diákokra, ezért két padsorban ültünk: a jobb oldalon a jó tanulók, bal oldalon pedig a gyengébb képességű diákok. Mivel szemüveges voltam már akkor is, az első sorban volt garantált helyem, mégpedig a gyengébb diákok között. Örökre belém égett az érzés, hogy nem vagyok jó, amit fokozott azzal, hogy az egész osztály előtt mondta nekem, hogy felesleges a matekkal foglalkoznom, sosem fogom megtanulni. Írtunk olyan dolgozatokat, amikor tapstól tapsig mérte, hogy hány matekfeladatot tudunk megcsinálni hibátlanul. Lehet, hogy innen eredeztethető, hogy még felnőtt fejjel is, ha kapok egy feladatot, amire van pl. fél órám, teljesen bestresszelek – és nem egy állásinterjún az időkorlátos tesztek miatt nem feleltem meg - de ha ugyanarra a feladatra nincs ilyen szűk időkorlát, akkor szépen, nyugodtan meg tudom csinálni hibátlanul. Ha már matek, középiskolai matektanárnőm, Ilona Tanárnő sem tartozott a szakma krémjéhez: nyolcadikos koromban kaptak a szüleim egy bejegyzést az ellenőrzőmbe, hogy vigyenek el szakmunkás képzőbe, mert ennyi tudás a matek érettségin kevés lesz… Nyolc osztályos gimibe jártam, két évvel később új matektanárt kaptunk, akinél négyes voltam (két jeggyel jobb, mint korábban), és akinél ötösre érettségiztem matekból. Stílszerűen mondhatnám Ági néninek és Ilona Tanárnőnek is, hogy „üljetek le, egyes!” – mert ennyit ért az ő munkájuk (és ők maguk is).

Másodikos koromban a kedd reggel 8 óra azt jelentette, hogy megint technika óra van Gyuri bácsival. Ő sem rendelkezett túl sok pedagógiai tehetséggel, és bár jó gyerek voltam, sosem szeretett, aminek látványosan jelét is adta. Egyszer rajzlapból kivágott nekünk fákat, ezeket kellett kiszíneznünk. Kézműves és művészi dolgokban sosem voltam erős, és egy hét éves gyerek amúgy sem színez tökéletesen, így lett néhány fehér folt a fámon. Gyuri bácsi úgy gondolta, ügyetlenségemre feltétlenül fel kell hívnia a többiek figyelmét, ezért megmutatta az osztálynak a művemet, amit természetesen hangosan kommentálnia is kellett. Mondanom sem kell, ha azóta színezek valamit, mindig alaposan megnézem, nehogy legyen benne akárcsak egy icipici fehér folt is. Ha ne adj’ Isten nagy ritkán, több évente egyszer összefutok vele, sosem visz rá a lélek, hogy köszönjek neki, pedig alapvetően tisztelettudó vagyok – egy megvető pillantáson kívül többet nem vagyok hajlandó kicsikarni magamból.

Az, hogy reményeim szerint idén végre lefutom életem első félmaratonját és a sport fontos szerepet tölt be az életemben, nem Ildi néninek köszönhetem. Sosem voltam túl ügyes tornaórán, és ahelyett, hogy azon dolgozott volna kisiskolás koromban, hogy jobb legyek vagy megszeressem a mozgást, inkább azzal fenyegetőzött, hogy aki nem tudja az ugráló kötelet összehajtani és csomót kötni rá, az nem mehet felsőbb osztályba, mert megbuktatja. Megmutatni nem mutatta meg, hogy mégis hogyan kellene, türelme egyáltalán nem volt, úgyhogy mindig teljes stresszben próbáltam úgy bedobni a dobozba az ugráló kötelet, hogy nehogy észrevegye. Nem is csoda, hogy utáltam az egész sport dolgot, és később, érettségi után 10 évig egyáltalán nem mozogtam, nem értettem, hogy mi a jó ebben, majd saját magamtól jöttem rá, hogy milyen klassz dolog a testmozgás –erről már korábban írtam részletesebben itt és itt.

Az ő gyökeres ellentétük volt Markovich Tanár Úr, gimnáziumi igazgatóhelyettesünk. Tanár Úr száját soha egy rossz szó nem hagyta el, sosem kesergett és panaszkodott a diákok előtt nyilvánosan azért (de szerintem mások előtt sem), mert nem annyi a fizetése mint egy cégvezetőnek (és ez jó 10 évvel azelőtt volt, hogy jelentősen megemelték a pedagógus béreket). Nem szenvedett attól, hogy június harmadik hetében egy napra még be kell menni az évzáró értekezletre és még nem kezdődött el számára a nyári szabadság, hanem nyáron a tornaterem parkettáját csiszolta fel és lakkozta le, hogy a diákokat szép, új tornaterem fogadja majd szeptemberben. Példát mutatott nekünk emberségből, és mindig éreztette, hogy értünk van, fontosak vagyunk neki. Következetes volt de igazságos, mindig a tanulók érdekeit nézte, nem volt olyan diák, aki ne tisztelte volna. Példát mutatott nekünk hazaszeretetével és Istenbe vetett hitével. Nem munkának, hanem hivatásnak tekintette a tanári pályát. 2003-ban ment nyugdíjba, én egy évvel később érettségiztem, és nagyon boldog voltam, amikor az iskolán végigballagva, a tanáriban megpillantottam. Megtisztelő volt, hogy eljött a ballagásunkra, hogy fontos volt neki, hogy ott legyen velünk azon a jeles napon.

Az évek során ledolgozgattam ezekből a lelki sérülésekből, de azért maradtak tüskék bennem. Azt kívánom a jelenlegi diákoknak, hogy legyen egy olyan igazi, nagybetűs TANÁR példa előttük, mint amilyen nekem volt Markovics Tanár Úr, mert csak az ilyen tanárok tudnak jóvátenni valamennyit azokból a károkból, amit az Ági néni-Ilona tanárnő-Gyuri bácsi-Ildi néni féle pedagógusok okoznak a gyerekekben.