A magyar közélet uborkaszezonjának az Állami Számvevőszék nagy port kavart tanulmánya, „A felsőfokú végzettséggel rendelkező nők túlreprezentáltságának tényezői és gazdasági-társadalmi hatásai” vetett véget. A közösségi média oldalain bejegyzések százai és hozzászólások ezrei születtek a témával kapcsolatban:  a megszólalók egy része arra próbálta felhívni a figyelmet, hogy ez egy tényeket összegző elemzés, a másik tábor szerint viszont ez ismét egy olyan megnyilvánulás, amely 100 évvel veti vissza a női egyenjogúságot. A megnyilvánulásokat olvasva azon filóztam, hogy néhányaknak talán időnként érdemes lenne némi önkritikát gyakorolni. Merthogy lenne miért.

Nehezen tudok elmenni szó nélkül amellett a paradoxon mellett, hogy egy ilyen tanulmány vagy esetleg a gyermekvállalásra buzdító (kormányzati) kampányanyagok esetén mekkora a felháborodás abban a tekintetben, hogy miért avatkozik bele az állam a párok és elsősorban a nők magánéletébe. Gyakran elhangzik érvként, hogy miért kell rájuk tenyészkancaként tekinteni, miért kell a „száműzzük őket ismét a konyhába és a gyerekszobába” mentalitást erősíteni, és még sorolhatnánk. Érdekes módon ezek a gondolatok a mindennapokban varázsütésre megváltoznak, ráadásul éppen az ellenkezőjükre: míg komment huszárként az interneten mindenki kikéri magának, hogy neki vagy a gyerekeinek aztán senki se mondja meg, hogy szüljenek-e és hogy mikor vagy hány alkalommal, addig az offline térben jellemzően ugyanazok az emberek minden probléma nélkül gázolnak bele mások magánéletébe, amit a saját bőrömön is tapasztalok lassacskán nap mint nap. A lánykérést követő gyors polgári esküvőnk után többen a hasamnak vagy azt vizslatva köszöntek, mert azt hitték, egy évvel a megismerkedésünk után nem lehetett más oka annak, hogy ilyen gyorsan összeházasodtunk – pedig volt, mégpedig az, hogy szeretjük egymást. Volt, aki megjegyezte, a későbbi időpontban tartandó templomi esküvőnkön és a lagzinkon már nyugodtan lehetek terhes, ezért ma már senki sem szólna meg – az pedig, hogy esetleg mi ezt hogyan szeretnénk, és hogy diszkréten jeleztük, hogy egyébként ez a mi dolgunk, láthatóan nem érdekelte. Már-már heti szinten kapom a kérdést, hogy „éééééés nálatok mikor lesz?” vagy „de próbálkoztok?” esetleg „már ideje lenne, nem kellene húznotok a dolgot, nem gondolod?”  vagy az örök favorit, ha számomra fontos tervekről beszélek valakinek: „neked inkább már valami mással kellene foglalkoznod...”. És nem csak az 50+-os korosztálytól érkeznek ezek a megjegyzések, akik még azon szocializálódtak, hogy a faluban minden közügy, hanem a 25-45-ös korosztálytól is – pedig pont tőlük nem ezt várná az ember, főleg annak tükrében, hogy mennyire felemelik a szavukat a privát szféra védelme mellett. Érdekes módon mikrokörnyezetében valahogy senki sem kényes azokra a gondolatokra, amelyeket más fórumokon előszeretettel hangoztat...

Napjainkban cikkek, videók, podcastok tömkelege hívja fel arra a figyelmet (inkább kevesebb, mint több sikerrel), hogy a páron kívül senkire (tehát se a szűkebb-tágabb rokonságra, se a szomszédra, se közértes nénire), sem tartozik, hogy mikor vállalnak gyermeket, mégis közügynek tekintik egyaránt ismerősök és ismeretlenek mások magánéletét – pedig nagyon nem az. Abban a korban, amikor a meddőségi klinikák egyre több pácienst kell, hogy fogadjanak, mert nagyon sok pár számára küzdelmes a gyermekvállalás, különösen tiszteletlen ezt a kérdést bolygatni: indiszkrét érdeklődéssel sosem lehet ugyanis tudni, hogy épp mekkorát rúgnak abba, aki lehet, hogy lelkileg éppen a földön fekszik, csak nem mutatja kifelé. Ha pedig esetleg valaki kikéri magának a kérdéseket, a célozgatást, vagy a kommenteket, akkor természetesen ő lesz az arrogáns... Magyarázattal pedig senkinek sem tartoznak a párok. Senkinek.

Szóval aki a vízről prédikál, az valóban vizet is igyon, egyéb iránt pedig mindenki a maga háza táján sepregessen, ne pedig más portáján... Ezt pedig nagyon jó lenne, ha mindenki megtanulná...