Ahogyan azon már korábban is filóztam, időnként vannak olyan nagy horderejű események, melyeket évekkel később felidézve az ember pontosan meg tudja mondani, éppen akkor hol és kivel volt – a hölgyek talán még azt is, hogy miben voltak éppen. Számomra ilyen volt például a férfi gyorskorcsolya váltó aranyérme a phjonghcsangi olimpián, vagy a 2012-es nyári olimpiai játékok felejthetetlen férfi kézilabda rangadója, amikor a lehetetlent lehetségessé téve az esélyesebb Izlanddal szemben mi jutottunk be a legjobb négy közé. Szintén emlékezetesek voltak a 2016-os labdarúgó EB magyar vonatkozású meccsei, különösképpen az azóta visszavonult Szalai gólörömre, de a tokiói olimpia női vízilabda bronzérme is örökre belém égett. A „hol voltál amikor történt” listámon leginkább sportesemények voltak eddig, de ez a hét elején megváltozott. Duplán. Sőt, mivel van mihez kötni, így mondhatni triplán.

2023.10.02. A nap, amely nem csak egy távolba szakadt magyar család legendáriumába, hanem a világtörténelembe is bevonult. Sokan voltunk, akik azt hitték, hamarabb fog elérkezni, akkor, amikor még a történések sűrűjében igencsak benne voltunk – de ennek utólag már nincsen jelentősége, mert az a lényeg, hogy valósággá vált. Jómagam a közösségi médiából értesültem róla, hogy Prof. Dr. Karikó Katalin pályafutása megkoronázásaként élettani-orvosi Nobel-díjban részesül majd – azért a jövő idő, mert a díjátadó ünnepségre december 10-én kerül majd Svédországban. Napjaink egyik legünnepeltebb magyar tudósának életútja mindenki előtt ismert,  ahogyan az is, hogy milyen méltatlan körülmények között kellett elhagynia Magyarországot, hogy aztán egy másik országban teljesedhessen ki szakmailag. Fontos azonban azt is leszögezni, hogy az új világban sem egyenes és aranyozott út vezetett a mostani elismeréshez: voltak évek, amikor az árral szemben úszva küzdött az igazáért. De nem adta fel. Hátborzongató belegondolni, hogy ha nem lett volna ennyire kitartó, akkor nagy valószínűséggel sokkal több halálos áldozata lett volna a koronavírus-járványnak... Ez az eltökéltség példaként szolgálhat nemcsak a fiatal tudósok, hanem a hétköznapi ember számára is: ha neki sikerült ilyen nagy dolgokat elérni és hegyeket megmozgatni az akaraterejével, akkor talán nekünk is menni fog. Abból a tanácsból is építkezhetünk, melyet első interjújában adott azután, hogy elnyerte a legrangosabb tudományos elismerést: azt üzente a fiataloknak, hogy élvezzék azt a munkát, amit végeznek, mert ha így tesznek, egyre jobbak lesznek benne. Ha valakinek, akkor Magyarország 16. Nobel-díjas tudósának egészen biztosan elhihetjük ezt.

Tulajdonképpen még időnk sem volt feleszmélni és megemészteni ezt a szenzációs hírt, amikor 24 órával később újabb bejelentést tett a Svéd Királyi Tudományos Akadémia: a nagyközönség számára kevésbé ismert Prof. Dr. Krausz Ferenc fizikus harmadmagával szintén díjazott lett, ezzel pedig 17 fős lett a magyar Nobel-díjasok köre. Karikó Katalinhoz hasonlóan első nyilatkozataiban ő is köszönetet mondott családja támogatásáért és kiemelte, hogy neki is keményen meg kellett dolgoznia a sikerért. Nyilatkozataiban kihangsúlyozta, hogy hosszú, akadályokkal teli út vezetett idáig, de mindig volt egy kitűzött célja, aminek eléréséért odaadással, hittel és elkötelezettséggel dolgozott, ennek is köszönheti, hogy ma már Nobel-díjas fizikusként mutatják be mindenhol. Ez szintén egy olyan muníció, amiből mi, hétköznapi emberek is erőt meríthetünk.

Az elmúlt hét emlékezetes, örömteli és büszkeségre okot adó tudományos történései mellett arról is fontos megemlékezni, hogy Marco Rossi -aki szintén sokat tett azért, hogy a magyar név megint szép lett-, kedden a Sándor-palotában magyar állampolgár lett. Nagy megtiszteltetés az nekünk magyaroknak, hogy olasz kapitányunk számára fontos volt, hogy ne „csak” a szövetségi kapitányunk legyen, hanem hivatalosan is magyarrá is váljon. Nem csak a válogatott teljesítményével, hanem rokonszenvességével, hitelességével és szerénységével is belopta magát a szívünkbe. Őt hallgatva sokszor az volt az érzésem, hogy olaszként jobban szereti a mi országunkat, több hazaszeretet volt benne Magyarország iránt, mint sok honfitársunkban...

És ha már sport, nyilván sokakban felmerül, hogy ha Karikó Katalin Magyarországon érte volna el ezeket a sikereket, akkor elképzelhető, hogy a londoni és pekingi olimpiákról több arannyal térhettünk volna haza... de mivel a történelemhez hasonlóan sem a sport, sem pedig a tudomány nem ismeri a „mi lett volna ha...”-t nem is érdemes ezt a kérdést bolygatni. Inkább „csak” örüljünk az újabb magyar sikereknek.