Az antisporttól eljutottam az aktív sportolásig, és most már meg sem állok :) - folytatódik személyes történetem.

A következő évben (2014) elkezdtem konditerembe járni, ahol az elliptikus tréner lett a kedvencem. A Balaton-átúszásra egészségügyi okokból sajnos nem jutottam el, viszont a futóversenyek szele megérintett. Lelkes kolléganőm két csapatot szervezett a K&H maratonra, váltóban fejenként 7 km-es távra. Először nem akartam indulni, aztán egy reggel, a buszon ülve hirtelen belém nyilallt, hogy fel kell iratkoznom. Pótember lettem, de ezúttal szerencsém volt, mert valaki visszalépett. Amikor tesómnak elújságoltam, hogy megyek, az első reakciója az volt, hogy szerinte nem fogom tudni lefutni, mert nem szoktam futni. Másnap elmentem a konditerembe, letoltam a futópadon a 7 km-t, és még lihegve felhívtam, hogy elmondjam neki, megcsináltam.

A verseny jó hangulatban telt. Néhány kolléga is eljött szurkolni a csapatainknak, tapssal és éljenzéssel köszöntöttünk mindenkit a célban, függetlenül attól, hogy ki mennyi idő alatt futotta le a távot. Felemelő érzés volt, és számomra nagyon emlékezetes is: rögtön az elején rossz irányba küldtek, így akaratomon kívül kissé lerövidítettem a távot… :) erre csak később jöttem rá, és nagyon megijedtem, nehogy diszkvalifikáljanak minket. Sírva futottam be a célba és mondtam el a többieknek, hogy mi történt, és hogy ne haragudjanak, ha esetleg kizárnának minket, de szerencsére mindenki lazán kezelte a kérdést, és mivel a chip csak a rajt/cél zónában működött, a szervezők sem vették észre, hogy alternatív útvonalon teljesítettem a versenyt.  Egy évvel később a szervező kolléganőm azért mindenki figyelmét felhívta rá, hogy a teljes útvonalat teljesítsük. :) 40 fok volt aznap árnyékban, de mi még ebben a perzselő hőségben is teljesítettük a távot, immáron másodjára.

2015-ben lettem 30 éves, néhány héttel később pedig elérkezett a Balaton-átúszás napja. Izgatottan vágtam neki az 5,2 km-es, Révfülöp és Balatonboglár közötti távnak, amire fél évvel korábban kezdtem el még aktívabban a felkészülést úszóedzőmmel, Gyula bácsival, akinek azóta is nagyon hálás vagyok. Sokan azt mondták előtte, hogy egy ilyen hosszú távon majd lesz időm sok mindenen elgondolkodni, de nem így lett (egyik átúszásomon sem), mivel tk. folyamatosan figyelni kell a vízben a „forgalomra”. Hol engem előznek, hol én előzök; olyan ez, mint egy változó szerep: hol én vagyok az X5-ös BMW, hol pedig én vagyok a G-s Opel Astra…. :) Úgy terveztem, hogy jó lenne 3 órán belüli eredményt elérni, így nagyon boldog voltam, amikor 2:42:12-es eredménnyel értem célba, ami jobb volt, mint az átlageredmény. Eszembe jutott gyerekkori úszásoktatóm, aki azt mondta a szüleimnek, hogy az úszás nem Zsófi sportja…  A fejlődés rendre töretlen, egyre gyorsabban érek át a túlpartra, és mindig jobb az eredményem, mint az átlag, erre nagyon büszke vagyok. Az idei lesz az ötödik átúszásom (ha addigra minden korlátozást feloldanak), a cél, hogy a tavalyinál is jobb legyen az eredményem. Két nagyon motiváló találkozást is köszönhetek ennek a sporteseménynek: az egyik alkalommal Risztov Éva olimpiai bajnok úszó dedikálta a pólómat és közös képet készíthettem vele, a legutóbbiról hazafelé jövet pedig megismerhettem Szőke Barnabás sporttársat, aki vezeti az Ötpróba pontversenyét.

Innentől kezdve nem volt megállás, sportesemény sporteseményt követett. Eleinte csak 5-6-7 km-es futótávokon indultam, aztán vettem egy nagy levegőt, és 2017-ben beneveztem életem első 10 km-ére a Női futógálán. Csodáltam azokat, akik aznap mindhárom távon elindultak, és eljátszottam a gondolattal, hogy talán nekem is meg kellene próbálnom. Mindez a gondolat a futóverseny közben suhant át az agyamon, egy fél pillanattal később viszont már inkább arra gondoltam, hogy hogy mehetett el ennyire az eszem, hogy meleg van, tűz a nap, szomjas vagyok, messze a cél… eljött a holtpont, de nem adtam fel, teljesítettem a távot. Egy évvel később, életem egy nehéz időszakában úgy éreztem, hogy kell találnom egy olyan célt, amit fizikailag nehéznek tartok teljesíteni, mert ez segíthet helyrebillenteni a lelkemet. Beneveztem hát a Női futógála mindhárom távjára, vagyis kis különbséggel kellett előbb 2,5 km-t, majd 5 km-t, végül 10 m-t futni. Bár a végén nem tudtam volna megmondani a nevemet, de megcsináltam, boldog és büszke voltam. Pedagógus naphoz közel volt az esemény, a bejegyzés első felében említett tesi tanárom valószínűleg sokat csuklott aznap. Nagyon büszke voltam rá és örültem neki, hogy a következő Női futógálára az egyik legjobb barátnőm, Idikó az 5 km-es távon velem tartott - idén is megyünk, már ha nem marad el  a vírus miatt. 

A 2018-as évnek volt még két különlegessége számomra. Szülővárosomban, Zsámbékon megrendezésre került az első Zsámbékfutás, itt kaptam életem eddigi legszebb érmét, amin városunk nevezetessége, a Romtemplom is rajta van. Augusztusban pedig „duatlonista” lettem, ugyanis egy napon rendezték a Velencei-tóúszást és egy éjszakai futóversenyt Budapesten. Mivel Veszprémben élek és dolgozom, némi logisztikát igényelt a dolog, de mindkét eseményen részt tudtam venni, bár az úszásnál csak a 3000 métert mertem bevállalni, hogy maradjon idő és energia az esti 14 km-es futóversenyre. Ez jó döntésnek bizonyult, mivel a terepviszonyoknak és útvonalnak nem igazán néztem utána, és figyelmen kívül hagytam, hogy a Várba kell felfutni, egy jó kis meredek emelkedőn, ráadásul kétszer, … :) de ezt is kipipáltam :)

2019-ben sem tétlenkedtem, futottam, úsztam, sőt, az evezést is kipróbáltam.  A biciklimet, Pircsit (a színe után kapta a nevét) is megjárattam néhányszor, egy ilyen túrának (is) köszönhetem, hogy a kicsiny „szurkolótáborom”, ami eddig a szűk családomból állt, egy nagyon rendes és megértő fiatalemberrel egészült ki. :) <3

És hogy mik a további tervek? Kedves szomszédom és tiszteletbeli öcsém, Sisu már többször mondta, hogy szerinte egy félmaratont simán lefutnék, úgyhogy az idei év nagy célja a Wizzair félmaraton, amire már beneveztem, és nagyon szeretnék rajthoz állni 6000 m-en a Velencei-tóúszáson. Mert ahogy a futáshoz összeállított zenei listám egyik kedvenc számában elhangzik: „I keep movin’ on anyway…” és tényleg…

Utáltam a tesi órákat. De tényleg. Ha valaki azt mondta volna nekem akár általános iskolás koromban, középsuliban vagy akár csak tíz évvel ezelőtt, hogy a sport fontos része lesz az életemnek, valószínűleg megkérdeztem volna tőle, hogy biztos jól van-e. Aztán mégiscsak az lett, de nem ment olyan könnyen.

Számomra a testnevelés órák felértek egy kínszenvedéssel. Ildi néni volt az első tesi tanárom, aki nem ismerte fel, hogy neki megszerettetni kellene velünk a mozgást, nem pedig elvenni tőle a kedvünket. Nem sok pedagógiai érzéke volt, azzal fenyegetőzött, hogy ha nem tudjuk az ugálókötelet összekötni használat után, megbuktat minket. Tiszta stresszben voltam, nehogy észrevegye, hogy nem tudom azt, amit amúgy nem mutatott meg. Már akkoriban sem értettem, hogy mi értelme a rúdmászásnak, aminek nem csinált jó reklámot az sem, hogy az elsőként próbálkozó osztálytársaim keze telement szálkával… Szüleim beírattak úszásra, de valahogy az sem ment igazán (akkor még J ), ahogy ötödiktől az aktuális tesitanár által erőltetett futás sem (akkor még J): a Cooper teszt teljesítése közben mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy egyszer élvezni fogom a futást, hogy képes leszek több, mint 12 percig futni és - hogy a tesómat idézzem – még fizetni is fogok azért, hogy részt vehessek egy futóversenyen  - de hogy stílszerű legyek, ne fussunk még ennyire előre.

A csoportos ügyességi és egyéb játékoknál rendszeresen az utolsók között választottak ki (bár ez lehet a népszerűségi indexemnek is köszönhető volt), ezekben sem brillíroztam. Nagy dolognak éreztem, amikor hatodikban azt mondták, hogy ha az egyik osztálytársnőm nem gyógyul meg a pár nap múlva tartandó mezei futóversenyig , akkor mehetek én is. Otthon elújságoltam a nagy hírt, a szüleim a tízóraim mellé még egy ostyaszeletet is csomagoltak, hogy jobban menjen majd a futás. Pont aznapra gyógyult meg a lány, emlékszem, nagyon szomorú voltam, hogy nem vehettem részt a versenyen. Iskolai keretek között viszont eljutottam az Avon által szponzorált női futóversenyre, amit két barátnőmmel teljesítettem. 3,6 km volt a táv, ők megállás nélkül tudták teljesíteni, én viszont egy pici pihenőre megálltam, ennek köszönhettem, hogy rákerültem egy fotóra, ami megjelent a Bravo Sportban. J Fogalmam sincs róla, hogy miért, de eltettem a rajtszámot, ami még mindig megvan, és a gyűjteményem egyik legértékesebb darabja lett (és ha nem otthon lenne a szüleimnél mindkettő, képet is csatoltam volna róla #koronavirus).

A közoktatásban eltöltött további évek során sem szerettem meg a sportolást, bár volt két olyan tesi tanárom, akik egy kicsit más perspektívából közelítették meg a dolgot, de így sem lett a kedvenc tantárgyam. Egy momentumra azért mégiscsak büszke vagyok: röplabdáztunk, én szerváltam, és a másik térfélen levő kosárpalánkba csont nélkül betaláltam, és még az osztálytársnőim is megtapsoltak, ami nagyon jól esett.

Érettségi után nagyon örültem, hogy nem kellett végre tesiznem, a fősulis kötelező tesi órákat hastáncolással váltottam ki. Aztán évek teltek el úgy, hogy legfeljebb akkor futottam, ha reggel én késésben voltam a busz viszont nem. Elkezdtem dolgozni, az ülőmunka és a mozgáshiány pedig megtette hatását. Dolgozó és levelezőn tanuló nőként volt olyan, hogy az ébren töltött napi 18 órából kb. 17-et ültem: buszon, munkában, megint a buszon, aztán otthon a tanulnivaló vagy a laptop fölé görnyedve. Szépen lassan felkúsztak a kilók, éreztem, hogy kicsit fáj a csípőm, ami számomra azért volt riasztó, mert anyukámnak csípőkopása volt akkoriban, és tudtam, hogy ez mivel jár. A fordulópontot 2013 januárja hozta el, amikor anyukámmal közösen fogyókúrába fogtunk és ő elkezdett vízi tornára járni, áradozott róla, hogy milyen jó, és buzdított, hogy próbáljam ki én is. Kicsit féltem tőle, hogy nem fogom bírni, de azért elmentem vele. Már első alkalommal nagyon élveztem, ami részben annak volt köszönhető, hogy az oktató nagyon kedves és bátorító volt. Egy alkalommal odaszólt nekem, hogy „ügyes vagy, jól csinálod!”. Ezen annyira meglepődtem, hogy hirtelen megálltam, elcsodálkoztam, és megkérdeztem, hogy ezt tényleg nekem mondta??? 28 éves voltam, és ez volt az első dicséret, amit sportfoglalkozást tartó embertől kaptam. Hihetetlenül jó esett.

Az órák után ott maradtam az uszodában, és úsztam kicsit. Pár hete jártam csak, amikor kitaláltam, hogy egy órán keresztül úszni fogok a torna után, megnézem, hogy bírom-e. Bírtam. Sőt, többet is. Március körül megfogalmazódott bennem, hogy egy évvel később elindulok a Balaton-átúszáson. Májusban, a születésnapomon ráálltam a mérlegre, 13 kilóval voltam kevesebb. Kezdtem nagyon jól érezni magam, szépen-lassan életem részévé vált a sport, nagyon sok dicséretet és bókot kaptam a környezetemtől, hogy milyen jól nézek ki. Felerősödött bennem az érzés, hogy valami kezd megváltozni bennem…