Február 4. és 20. között a sportkedvelők figyelme Pekingre irányul, ebben az időszakban rendezik meg a 24. téli olimpiai játékokat. A négy évente megrendezése kerülő sportesemény nem csak bajnokokat ad a világnak, hanem példaképeket is: olyan történéseknek lehetünk szemtanúi, amelyekből mi, hétköznapi emberek is építkezhetünk egy-egy nehéz élethelyzetben.

Michael Edwards

Ez a név talán csak az abszolút sportfanatikusoknak mond valamit, ha azonban azt mondjuk, Eddie, a sas, mindenki tudja, kiről van szó. Ha a nyári játékok egy emblematikus alakjához szeretnénk hasonlítani, akkor azt mondhatnánk, hogy ő a téli játékok Eric, az angolnája. A brit olimpikon sízőként kezdte pályafutását, de a későbbiekben részben anyagi okok miatt -de leginkább azért, hogy nagy álmát, az olimpiai részvételt megvalósíthassa- síugrásra váltott. Nem támogatta szakmai stáb és egyáltalán nem voltak szponzorai, önerőből jutott ki az 1988-as téli olimpiára, ahol végül normál- és nagysáncon is az utolsó helyen végzett. Őt azonban ez egyáltalán nem zavarta, örült annak, hogy ott lehetett a mezőnyben és elérte, amire annyira vágyott. Olyan hihetetlen népszerűségre tett szert, amely a mai napig kitart: motivátorként előadásokat tart szerte a világon és emberek millióit inspirálja céljaik elérésében.  Az életéről szóló filmet 2016-ban mutatták be a mozikban.

Bár megjelenése és testalkata kissé távol állt az élsportolókétól, mégis bebizonyította, hogy akaraterővel, elszántsággal és kitartással akkor is elérhetjük az álmainkat, ha azok megvalósításában rajtunk kívül nem sokan hisznek és az anyagi forrásaink is meglehetősen szűkösek.

Björnar Haakonsmön

A 2006-os torinói olimpia egyik legemlékezetesebb pillanata a sífutók női csapatversenye során történt. Sara Renner kanadai versenyző botja eltört, enélkül pedig nehezen tudta volna folytatni a megmérettetést. A norvég csapat közelben álló edzője, Björnar Haakonsmön azonnal a sportoló segítségére sietett, és adott neki egy másik botot. E nemes gesztusnak köszönhetően a kanadaiak ezüstérmet nyertek, a norvég edző sportszerűségét pedig 5 tonna juharsziruppal hálálták meg.

A bajban nyújtott segítsége a sportszerűségen túl azért is példaértékű, mert nagy meglepetésre a favoritnak számító norvég váltó csak negyedik helyen végzett, és ha edzőjük nem lett volna sportszerű, érmet szerezhettek volna. Ő azonban nem erre gondolt a kanadaival történtekkor, hanem arra, hogy segítséget kell nyújtania egy bajba került sportolónak, tekintet nélkül arra, hogy az ellenfél csapatának versenyzőjéről van szó. Hasonló eset egyébként a 2014-es szocsi olimpián is történt: akkor Anton Gafarov síléce tört el, és a kanadaiak edzője, Justin Wadsworth adott neki másikat – viszonozva ezzel a segítséget, amit Kanada Torinóban kapott.

Marion Rolland

A 2010-es olimpia után szinte nem volt olyan, a téli játékokról készült összeállítás, amelybe a francia alpesi síelőnő ne került volna be. Arról vált ugyanis ismertté, hogy a a rajt után 4 másodperccel, még az első kapu elérése előtt bukott, és bár elsőre úgy tűnt, nem sérült meg, később kiderült, hogy térdszalag szakadást szenvedett. Sportpályafutásában mindössze ez a pár másodperc jelentette az olimpiai szereplést, amelyre hosszú évekig készült – a 2014-es szocsi játékokat ugyanis sérülés miatt kellett kihagynia, majd nem sokkal később bejelentette visszavonulását.

Nem lehetett könnyű azzal szembesülnie és lelkileg túltennie magát rajta, hogy hosszú éveken át küzdött azért, hogy megvalósítva álmát versenyezhessen az olimpián, ahol végül nem eredménye miatt került  a figyelem középpontjába. A videómegosztó oldalaknak köszönhetően sokakhoz eljutottak a bukásáról készült felvételek, sportolóból hirtelen „viccesnek tűnő” videó összeállítások (fő)szereplője lett, és tulajdonképpen a fél világ rajta és szerencsétlenségén nevet. Azonban három évvel a történtek után nagy meglepetésre világbajnok lett lesiklásban, aranyéremmel a nyakában pedig bebizonyította, hogy az nevet, aki utoljára nevet.

Petra Majdic

A vancouveri olimpia nem csak Rolland bukásáról maradt emlékezetes, hanem a szlovén sífutó sajnálatos balesetéről is. Majdic éremesélyesként utazott Kanadába, ahol több számban is rajthoz állt volna, végül azonban csak sprintben indult, mivel a bemelegítés során egy kanyarban kisodródott és szervezők hanyagságából eredően, védőháló híján egy mély árokba zuhant. Az elsődleges, helyszíni orvosi vizsgálatok után tovább folytathatta a versenyzést, csak a kórházba szállítását követően derült ki, hogy úgy nyert bronzérmet, hogy négy bordája eltört, és elszakadt a mellhártyája. A verseny után azt nyilatkozta, hogy számára ez nem egy bronz-, hanem egy gyémántokkal kirakott aranyérem. Egy évekkel később készült interjúban pedig elmondta, a döntőben tudta és érezte, hogy az első két hely valamelyikére fájdalmai és fizikai állapota miatt nincs esélye, de tudta, hogy ha minden erejét összeszedi, akkor el fogja érni a dobogó harmadik fokát.

Története bizonyíték arra, hogy ha az élet nehézségeket gördít elénk, és úgy érezzük, hogy nem egyenlő esélyekkel vágunk bele valamibe, akaraterővel egy kilátástalannak tűnő helyzetből is kikerülhetünk győztesen. Az ilyen siker pedig a leküzdött akadályok révén még értékesebb, szemben azzal, ha valami csak úgy az ölünkbe pottyan.

Novak Djokovic teniszezőt eddig sem csak a sportbarátok ismerték, de most már azok is egészen biztosan hallottak róla, akik nem követték figyelemmel eddigi pályafutását és nem szoktak sporteseményeket nézni.  Az Ausztrál Nyílt Teniszbajnokságon való részvétele és az országba beutazása több fordulatot vett az utóbbi napokban, mint bármelyik dél-amerikai szappanopera: a különböző sajtóorgánumoknak köszönhetően óráról órára friss információkkal rendelkezünk arról, hogy a szerb teniszcsillagot kitoloncolják-e vagy körmönfont stábja talál-e egy újabb kiskaput, hogy megszerezhesse újabb, történelmi sikert jelentő Grand-Slam győzelmét. Mára viszont bizonyossá vált: nem lesz címvédés és három évre kiutasították a kenguruk földjéről. Népszerűsége pedig igencsak megkopott.

Az egész Djokovic-ügy indulása egy kiváló példa volt a kettős mércére: bár csak olyan teniszezők vehetnek részt a tornán, akik megkapták a covid elleni védőoltást, az oltásellenes szerb teniszező külön engedélyt és ezzel együtt felmentést kapott, ami –tegyük hozzá teljes joggal- felháborodást váltott ki a mezőny többi, oltott tagjából, valamint a közvélemény egy jelentős részéből is. Bár a torna szervezői előtt is ismert volt, hogy az Ausztráliába történő beutazás feltételeinek az oltatlan világelső nem felel meg, mégis minden követ megpróbáltak megmozgatni a teniszezővel és annak menedzsmentjével együtt, hogy részt vehessen az eseményen. Az okok nyilván anyagi eredetűek, valamint presztízskérdés is volt, hogy Djokovic világelsőként és címvédőként jelen legyen. Vizsgáljuk meg azonban egy másik perspektívából is a dolgot: mi történt volna akkor, ha egy oltatlan „földi halandó”, egyszerű polgár szeretett volna belépni Ausztráliába? Valószínűleg réges-régen feltették volna az első gépre, utazhatott volna haza, mindenféle fellebbezési lehetőségek nélkül. Akkor mégis miért kellett volna, hogy külön szabályok vonatkozzanak egy világszerte ismert emberre? Neki miért nem kellett volna tiszteletben tartani egy ország törvényeit? Pusztán azért, mert híres és népszerű?

Emberileg két megoldás lett volna elfogadható: vagy beoltatja magát ahogyan a többi versenyző is, vagy tudomásul veszi, hogy jelen helyzetben nem léphet be Ausztráliába és így nem vehet részt a versenyen, nem erőlteti a szabályok megszegését és szépen csendben meghúzza magát. Ő azonban nem ezeket az utakat választotta, amivel naptól napra egyre több ember ellenszenvét váltotta ki szerte a világon.

Ez viszont baj. Nem is akármekkora. Mégpedig azért, mert adott egy tehetséges világklasszis, aki több millió ember, köztük rengeteg gyermek példaképe. Elismerésnek örvend szerte a világon, életútjával eddig azt sugározta, hogy ha a tehetséghez szorgalom és kitartás is társul, akkor bármit elérhet az ember, még akkor is, ha egy olyan kis, balkáni országból származik, ahol a lakosság jelentős része a mindennapi megélhetés gondjaival küszködik dacára annak, hogy sok év telt el a dél-szláv háború vége és a NATO bombázás befejezése óta. Megnyilvánulásaival véleményvezérré vált az elmúlt években, amire a kiutasításával kapcsolatban nyilatkozatot tevő ausztrál bevándorlási miniszter is utalt: szavai szerint ugyan elenyésző a teniszező fertőzési kockázata, viszont ha beengedik az országba, az a közvélemény részéről a védelmi intézkedések figyelmen kívül hagyását jelenthetné, és fokozhatná az oltásellenes hangulatot, végső soron pedig zavargásokhoz vezethet.  A másfél hétig tartó cirkusszal hírneve erősen csorbult, simlis és hazug viselkedése mérhetetlen unszimpátiát váltott ki az emberekből, ezt pedig talán sosem fogja lemosni magáról. Nagy kár, hogy néhány nap leforgása alatt ő maga rombolta le hosszú évek keserves munkájával elért hírnevét, veszítette el rajongók millióit, vált ellenszenvessé és anti példaképpé. De legalább bebizonyosodott, hogy az egyenlők között nem mindig vannak egyenlőbbek. Néha győzhet az igazság és a törvény. És ez jó.

A környezetvédelem az elmúlt évek egyik slágertémájává vált: egyre többen aggódnak a globális felmelegedés, ivóvízkészleteink csökkenése és a bolygónk jövője és miatt. Már-már divat lett bizonyos kezdeményezések és nézetek mellé állni még akkor is, ha esetleg jobban belegondolva nincsenek mögötte racionális érvek. Sok esetben pedig kényelmi okok miatt nem vagyunk hajlandóak változtatni olyan szokásainkon, amelyek (még tovább) rombolják a környezetünket.  

A koronavírus megjelenésével is fókuszban maradt a téma, leginkább az egyszer használatos maszkok és gumikesztyűk miatt keletkező hatalmas plusz hulladékmennyiség miatt. A járvány kezdetén a bolygónkért és annak jövőjéért aggódó elszánt környezetvédők hangos nemtetszésüknek adtak hangot azzal kapcsolatban, hogy az emberek pazarló módon micsoda élelmiszerkészleteket halmoztak fel, amelyek egy része egészen biztosan a kukában landol, tovább növelve ökológiai lábnyomunkat. Ez az aggodalom abból a perspektívából nézve azonban nem jogos, hogy olyan tartós élelmiszerekből – pl. konzervek - vásárolt be a lakosság, amely hosszú ideig (adott esetben évekig) elállnak. Az sem mellékes ebből a szempontból, hogy ez zöldebb megoldás: egy nagybevásárlás alkalmával egy alkalommal kell autóba ülni vagy házhoz rendelni, tehát kisebb a környezeti terhelés, arról nem is beszélve, hogy jóval kevesebb alkalommal érezhetünk csábítást arra, hogy hirtelen fellángolásból olyan termékeket vásároljunk, amelyek nem voltak rajta a bevásárlólistán.

A fogyasztói társadalom egyre erősödő térnyerésével és a telekommunikációs termékek egyre intenzívebb fejlődésével felpörgött a mobiltelefonok és egyéb okoseszközök lecserélése egy újabb darabra azzal az indokkal, hogy a nemrég vásárolt terméknél már van „okosabb” is, ami többet tud, illetve a „ha most eladom az alig egy éves telefonomat, akkor nem veszít annyit az értékéből, és veszek egy újabbat” mentalitás miatt. A megnövekedett fogyasztó igényekből következően további termékek előállítása szükséges, ami valós és komoly környezeti terhelést eredményez. Az is elgondolkodtató, ha valaki új telefont vásárol egy egyszerű akkumlátorcsere helyett, ez utóbbi megoldás esetén kevesebb hulladék és a gyártási folyamatból adódóan kisebb károsanyag kibocsájtás keletkezik, mintha újat vásárolna. Egyes készülékgyártók úgy próbálnak meg zöldebbek lenni, hogy az új készülék mellé nem adnak töltőt és fülhallgatót, mondván a vásárlónak úgyis van. Ez alapvetően nem lenne egy rossz elgondolás, de ha valakinek történetesen nincs, vagy elromlott, akkor vennie kell – a kiegészítő termékek megvásárlása pedig ismét plusz környezeti terheléssel jár. Az arany középutat talán azt jelentené, ha az, aki szeretné, töltő és füles nélkül vehetné meg a készüléket alacsonyabb áron, míg az, akinek szüksége van rá, ezekkel együtt egy magasabb összegért vásárolhatná meg.

Köztudott, hogy gyártási szempontból a divat fellegvára már hosszú évek óta főként a távol-keleti országokban van, ahonnan légi- vagy vízi úton jut el Európába a legyártott áru, vagyis a fél világot keresztülutazza a termék, mielőtt a boltok polcaira kerül. Sok üzlet biopamut és ökotudatos termékekkel igyekszik becsábítani a vásárlókat, azonban ha jobban belegondolunk, ezek a termékek sem teljesen zöldek, hiszen az előbb részletezett módok valamelyikén jutottak el Európába, ahogyan a „hagyományos” termékek is  – azt pedig egy átlag vásárló számára nem ellenőrizhető, hogy előállításuk valóban kevésbé környezetterhelő módon, kevesebb víz felhasználásával történt-e bolygónk másik felén. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy a fast fashion hatására az elmúlt 20 évben hány ruhaneműt árusító kis butik és hány vállalkozó ment tönkre, akik nem tudtak versenyezni a multik alacsony áraival...

Ha már Távol-Kelet, akkor nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy az elmúlt években többszörösére nőtt a Kínából megrendelt termékek száma, melyről korábban itt is írtam. Kecsegtető árak tömkelegével találkozhatunk a világszerte ismert weboldalakon, kihagyhatatlannak tűnő ajánlatok sora csábít olyan termékek megvásárlására, amelyekre egyébként talán nem is lenne szükségünk és/vagy amelyek a szekrény mélyére kerülve egy lomtalanításkor a szemetesben landolnak majd. Ha valami, akkor ez valóban ökológiai lábnyom: környezeti terhelés mellett előállítani egy (esetleg abszolút haszontalan) terméket, amely aztán légi- vagy vízi-, majd pedig közúton jut el a megrendelőhöz, a világ másik felére. Ebben némi változtatást hozhat az a július 1-jétől életbe lépő uniós jogszabály, amely alapján már nem lesznek áfamentesek a 22 euró alatti EU-n kívüli rendelések, ennek hatására remélhetőleg egy kicsit megfontoltabban fognak vásárolni az emberek.

Ahogyan a ’90-es években a margarin, úgy az utóbbi években a reformkonyha  egyik legfelkapottabb alapanyaga a kókuszolaj és a kókuszzsír lettek. Híveik szerint sokkal egészségesebb sütéshez-főzéshez ezeket használni, mint napraforgó olajat vagy állati eredetű zsiradékot. Annak ellenére, hogy ez a teória néhány évvel ezelőtt (szépen csendben) megdőlt, még mindig nagyon sokan inkább ezt használják. A növekvő kereslet miatt egyre több ültetvényt létesítenek a fejlődő országokban, amelyek kialakítása hatalmas természeti pusztítással jár: őshonos növények, fák, erdők semmisülnek meg, az előállítást követően pedig a végterméknek szintén valahogyan el kell jutnia a felhasználókhoz is. Ezzel szemben viszont egy hazai gyártású napraforgóolaj rövidebb utat tesz meg a gyárból a konyhánkig, ráadásul ha ezt választjuk, azzal a hazai termelőket és a magyar gazdaságot támogatjuk, valamint az sem elhanyagolható tény, hogy még egészségesebb is.

Amikor tavalyelőtt tavasszal két önkéntes szemétszedési eseményen is részt vettem, sokkoló látvány fogadott. Megdöbbentő, hogy az emberek mennyire nem tisztelik a környezetünket, és a szemetelés által embertársaikat sem.  Rengeteg olyan dolog landol az erők szélén és az árokpartokon, amelyek újrahasznosíthatóak lennének vagy aminek egy rászoruló család biztosan örült volna. Ami viszont mind közül talán a legfelháborítóbb volt, az a töménytelen mennyiségű eldobott cigarettacsikk. Amellett, hogy a dohányos a saját és a környezetében lévők egészségét károsítja, ugyanezt teszi a természettel is: a kifújt dohányfüst szennyezi a levegőt, a cigarettacsikk pedig szintén tovább növeli a szemét mennyiségét, a talajba jutva pedig rossz irányba befolyásolja a növények fejlődését, valamint ivóvizeinket és a termőföldet is szennyezi.

És hogy mi az, amit megtehetünk azért, hogy az unokáinktól kölcsön kapott Földet valóban óvjuk és megpróbáljuk jóvátenni azt a sok kárt, amit elődeink és mi okoztunk? Próbáljunk meg nem felülni a divatos eszméknek, amelyek mögött nincs tartalom vagy amelyek csak hangzatosak, de ugyanúgy környezetkárosítóak. Vásároljunk átgondoltabban, csak azt vegyük meg, amire tényleg szükségünk van, és lehetőleg helyben vagy az országhatáron belül előállított termékeket válasszunk. Fordítsunk kiemelt figyelmet a szelektív hulladékgyűjtésre. Ne cseréljük le elektronikai eszközeinket csak azért, mert megjelent az újabb verzió, a használaton kívüli háztartási gépeket, elektronikai cikkeket, fénycsöveket és elemeket pedig az erre létesített gyűjtőponton adjuk le. Ne égessük el a szemetet és a kerti zöld hulladékot – ez utóbbit komposztáljuk, ha lehetséges. Ha ezeket az apróságokat megtesszük, talán van még remény. Sok kicsi ugyanis sokra megy.

2019. április 15-e este. Kijöttem a konditeremből, a buszmegálló felé vezető úton ránézek a telefonomra. Húgom csupa nagy betűvel írt üzenete villan fel a kijelzőn: ÉG A NOTRE DAME! Hazaérve bekapcsolom a tévét, követem a legfrissebb híreket. Sok minden kavarog bennem, de legfőképpen az, hogy miért történt meg ez az egész – nem a tűz kiváltó okán merengek, hanem annál mélyebb dolgokon.

Döbbenten, sokktól bénulva nézi sok száz millió ember a híradásokon keresztül, ahogyan a lángok martalékává válik a világ egyik legismertebb műemléke. A francia elnök még az oltás idején kijelentette, hogy újjáépítik a Notre Dame-ot mert Franciaország és a francia nép számára nagyon fontos épületről van szó. Kiemelte: elvárják tőlük az emberek, hogy újra régi fényében pompázzon az épület. Másnap pedig elkezdtek érkezni az első felajánlások. Ezzel egy időben a közösségi médiában az emberek egy része saját fotóit és emlékeit osztotta meg a katedrálisról, míg mások azt harsogták: egy templom újjáépítésére ilyen sok pénzt összeadnak, bezzeg Afrikában éheznek az emberek…

Fellépek a Facebookra. Görgetek. A szokásos baba-, eljegyzési- és esküvői fotók között egyre több olyan poszt születik, melyben a klímakatasztrófára hívják fel az emberek a figyelmet. Több ismerős születésnapja alkalmából gyűjtést indít különböző környezetvédelmi szervezetek javára és arra buzdítja barátait, hogy adakozzanak ők is, mert veszélyben van a bolygónk, amit meg kell mentenünk, sietnünk kell, mert már a huszonnegyedik órában vagyunk. A magam részéről szkeptikus vagyok, hogy ezeket az adományokat vajon valóban az adott szervezet kapja-e meg, és valóban arra fordítják-e, mint ami az eredeti cél lett volna.

És hogy mi a közös a leégett Notre Dame kapcsán emlegetett éhező afrikaiak és a tömérdek nejlonzacskót lenyelt állatokról készült fotókban? Az, hogy mindkét probléma korábban is létezett, de nem foglalkoztatta az embereket egészen addig, amíg nem lett trendi a kérdés. A Notre Dame újjáépítését kritizálók számára a katasztrófa előtt is adott volt a lehetőség arra, hogy afrikai missziókat támogassanak anyagilag, és ha nem következik be a tűzeset, valószínűleg eszükbe sem jutottak volna a nélkülözésben élő éhezők ill. az sem, hogy erre felhívják mások figyelmét is. A bolygónkért aggódók számára szintén már korábban is adott volt a lehetőség a kevesebb műanyag használatára és a tudatosabb vásárlásra, nagy részüket azonban nem foglalkoztatta a téma egy-két évvel ezelőttig, amikor felkapott és trendi lett zölden gondolkodni.

És ha valami divatba jön, akkor bizony sokan képmutatóan beállnak a sorba...

Ha a szívemre teszem a kezemet, akkor be kell ismernem, hogy a karácsonyi időszak kevésbé szólt a sportolásról, mint inkább a pihenésről, kiadós alvásról, olvasásról, társasjátékozásról és persze a finom falatokról, tartalmas étkezésekről. Január első hete azonban nem csak a munkakezdést, hanem a rendszeres testmozgáshoz való visszatérést is jelentette számomra, ugyanis belefogtam az egyik online otthoni tornaoldal év eleji kihívásába, melynek lényege, hogy két héten keresztül különböző óratípusokat lehet kipróbálni. Az esemény Facebook oldalán pedig egy elgondolkodtató posztra bukkantam, amin azóta is sokat filóztam.

A hölgy bejegyzésében lényegében az állt, hogy ő az adott napi torna helyett valami mást csinál, mert az túl erős szintű, és úgysem fog menni neki, és már jó előre eldöntötte, ha olyan óra lesz, amit nehéznek ítél meg, akkor – az ő szavaival élve- inkább menekülő utat választ majd, meg sem próbálja, sőt, némiképp igyekezett lebeszélni másokat is az aznapi tornáról. Hiába próbálták az órát teljesítő kommentelők és az oktató is biztatni, hogy tegyen egy próbát, legalább próbálja meg, nem sikerült meggyőzniük: a könnyebbik utat választva inkább elmenekült az egyébként teljesíthető feladat elől.

A mindennapokban is gyakran előfordul, hogy valamilyen kisebb-nagyobb feladat elől inkább kitérünk azzal az indokkal, hogy „nekem ez nem menne, úgysem tudnám megcsinálni”. Ha viszont meg sem próbáljuk, akkor honnan tudhatjuk, hogy tényleg nem sikerülne? Azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy mi lett volna, ha csecsemőként meg sem próbálunk a hasunkról a hátunkra fordulni vagy ha nem tettük volna meg az első bátortalan lépéseinket önállóan? Mihez kezdenénk ma, ha elsősként az első akadálynál feladtuk volna az írás, az olvasás és a számolás elsajátítását? Még tovább menve, hol tartana napjainkban az emberiség, ha a kudarctól való félelmükben olyan kutatók, tudósok és feltalálók rettentek volna meg, akiknek a felfedezései és találmányai mára létszükségletünkké váltak? Miért nem tudunk lehetőségként tekinteni egy nehézségre (még akkor is, ha nem könnyű), hogy az hozhat jót is és általa megtanulhatunk valamit? Mi az oka annak, hogy nem tudunk hinni magunkban és esetleg – rosszabb esetben- a környezetünk sem bátorít bennünket?

Nyilván nem jó érzés, ha esetleg valami nem sikerül (elsőre), de tudunk belőle tanulni és építkezni, az új tapasztalatok pedig segíthetnek a cél elérésében. Azt is fontos kiemelni, hogy lehet, hogy első látásra nehéznek, megoldhatatlannak vagy túl nagy falatnak tűnik valami, esetleg több vagy kevesebb könnycseppel is jár a küzdelem, de annál szuperebb érzés, amikor visszatekintve büszkén azt mondhatjuk: kemény volt és nehéz volt, de odatettem magam, és igen, én ezt (is) megcsináltam. Mert nem adtam fel.

Általában borzalmas tévéműsor. Kötelező és erőltetett jókedv (legtöbbször). Pezsgő. Malac. Virsli. Lencse. Bólé. Himnusz. Petárdázás. Tűzijáték. Megint pezsgő. Fogadalmak (talán). Buli. Fáradtság. Éjszaka. Hajnal. Nincstaxi. Séta. Tömegközlekedés. Séta.  Végreitthon. Végreágyban. Ébredés. Újévi koncert. Bizakodás: az idei egy jobb év lesz, mint az előző.

Sosem lelkesedtem a Szilveszterezésért. Számomra ez is csak egy olyan nap, mint a többi, sosem értettem, hogy miért kerítenek az emberek nagy felhajtást köré, hiszen más hónapok végén sem tartunk nagy bulit azért, mert véget értek, és másnap is ugyanúgy felkel majd a nap. Mégis számomra a legérthetetlenebb a bevezetőben is megemlített kötelező, és éppen emiatt időnként meglehetősen erőltetett jókedv – pont ez az, ami már az elején elveszi az ember kedvét az egésztől: záporoznak a kicsit sem humoros viccek, mert kimondatlanul mindenki úgy érzi, hogy a hangulatot valamivel fel kell dobni, ettől pedig feszültté és kényszeredetté válik az összejövetel. Életmód-szakértők és pszichológusok is egybehangzóan kiemelik minden év kezdetekor, hogy az emberek nagy része nem tudja megtartani az újévi fogadalmakat, mert a kezdeti nagy lelkesedés után alábbhagy a változtatási kedv és könnyedén visszatérünk azokhoz a régi szokásainkhoz, amiket szerettünk volna elhagyni. Ezért sem szoktam újévi fogadalmat tenni, mert osztom azt a nézetet, hogy változtatni valamin bármikor lehet: gyökeres életmódváltásom sem egy újévi elhatározáshoz kötődött. Inkább azon szoktam filózni az év utolsó óráiban, hogy vajon az élet/sors mit tartogat majd számomra, és vajon 365 (vagy négy évente 366) nap múlva mi lesz majd máshogyan az életemben?

Ha volt év, aminek alig vártam, hogy végre vége legyen, az a csalódásokkal és kudarcokkal meglehetősen telített 2018-as év volt. Szilveszterkor abban reménykedtem, hogy bárcsak ugyanannyi jó dolog történik majd a következő évben, mint amennyi rossz az óévben történt velem. 2019 Szilveszterén megállapítottam magamban, hogy egy nagyon klassz évet hagyok magam mögött, mert megleltem a legfontosabb dolgot az életemben. Miközben Szerelmem átölelt és éjfélkor hallgattuk a Himnuszt egy házibuliban, azon is merengtem, hogy vajon mit tartogathat számunkra a 2020-as év, milyen élményekkel és milyen tapasztalatokkal leszünk majd gazdagabbak? Mi lesz más egy évvel később? Vajon akkorra már jegyben járunk vagy talán már házasok leszünk? Esetleg máshol fogok majd dolgozni? Netán mással fogok foglalkozni, mint most? Vajon a koronavírus járvány, ami Ázsiában felütötte a fejét, tényleg eljut majd hozzánk is? Ha igen, akkor ez mivel fog együtt járni? Aztán szépen-lassan az összes kérdés megválaszolódott az év során.

Idén a korlátozások miatt szűkebb körben leszünk, de én ezt valahogy nem is bánom, jó lesz egy kicsit csendesebb keretek között búcsút venni az óévtől és köszönteni az újat. Az ezévi számvetést már megtettem, sokakkal elletétben számomra ez egy valóban klassz és örömteli év volt, de ettől függetlenül nagyon várom a 2021-es évet is. Most is lesz majd min merengeni éjfélkor, egy pohár pezsgővel a kezemben: meg tudjuk-e tartani majd a nyár elejére tervezett templomi esküvőnket és a lagzit pontosan úgy, ahogyan mi szeretnénk? Vajon mindenki, akivel szeretnénk megosztani az örömünket, velünk ünnepelhet? Vagy esetleg át kell majd szerveznünk későbbre, mert újabb korlátozások lesznek? Sikerül majd jövőre néhány olyan tervet megvalósítani, amelyek egyenlőre csak dédelgetett álmok? Miben hoz majd változást az új év? Mi mindenre fog megtanítani minket? És ami a legfontosabb: sikerül-e nekünk és családtagjainknak továbbra is megúsznunk a megfertőződést?

Szóval 2021, várlak, hogy megválaszold nekem ezeket a kérdéseket. És remélem, hogy legalább olyan jó leszel, mint az elődöd. BÚÉK!

Ez az év más, mint a többi. Mindamellett, hogy leginkább a négy fal között töltöttük az év nagy részét, soha vissza nem térő lehetőséget kaptunk arra, hogy sok mindent átgondoljunk az életünkben, megtanuljunk vagy másképp csináljunk mostantól – és mindemellett tulajdonképpen folyamatosan vizsgázunk a „tananyagból”. Valószínűleg az idei Karácsony is más lesz, mint az eddigiek, valószínűleg sok családban Nagykarácsony helyett idén szűkebb körű Kiskarácsony lesz, de ahogy anyukám a múltkor nagyon bölcsen megfogalmazta: inkább csak idén Karácsonykor ne legyen közös ünneplés, semmint esetleg soha többet.

Az egyik dolog, amit tanulhatunk a jelenlegi helyzetből a fegyelmezettség. A többség betartja ugyan a szabályokat, de még mindig sokan vannak, akik a kiskapulat keresik, és pl. csak azért sem húzzák fel az orrukra a maszkot vagy egyszerűen nem veszik fel az utcán, mert szerintük felesleges. Gyakran elhangzik, hogy „á, én nem félek a vírustól”, amihez természetesen mindenkinek joga van, ahhoz azonban már kevésbé, hogy mások egészségét vagy életét tegye kockára felelőtlen viselkedése miatt. A kijárási tilalom bejelentésekor tömegek hördültek fel, hogy este 8 után csak indokolt esetben lehet az utcákon tartózkodni - jellemzően olyanok is hangosan véleményt adtak nemtetszésüknek, akiknél a késő esti séta nem a napi rutin része, és kutyájuk sincs, akit rendszeresen este 8 után sétáltatnak. Egy dolgot kellene megérteni: ez most az a helyzet, amikor végre egyszer félre kellene tenni „a tízmillió virológus van ebben az országban” és/vagy „a kormánynak csakazért sem adunk igazat semmiért, még ha jól cselekednek sem és csakazértis ellenállunk” mentalitást, tudomásul kellene venni, hogy most az az egyetlen megoldás, ha mindenki fegyelmezetten betartja a szabályokat amelyeket a valódi szakértők hoztak, akkor is, ha nem könnyű vagy nem mindig érthető a mögöttes ok.  Lehet, hogy nehéznek tűnik megoldani, hogy munka után mindent el tudjon intézni az ember úgy, hogy este 8-ra hazaérjen, de szervezéssel minden megoldható – és azt se felejtsük el, hogy nem örök életre szólnak a korlátozások. Attól pedig, hogy puffogunk, mérgelődünk és digitálisan szemetelve a Facebookra kiposztoljuk, hogy egy adott intézkedés mekkora baromságnak tartunk, még nem lesz jobb – és nem csak azért, mert a döntéshozók nem követik a posztolót Facebookon vagy Instagramon, bár ha így lenne sem változtatnának a sopánkodása miatt.

Tavasszal az egészségügyi dolgozók megítélésében gyökeres változás állt be, népszerűségük történelmi magasságokban szárnyalt, trendi volt éltetni őket. Ők voltak a hősök, akiknek minden este tapsolással köszönték meg az emberek a hősies helytállást, akiket hálából ingyen fuvaroztak a taxisok, és akiknek ajándék pizzát vittek a kórházakhoz, valamint Facebook posztok sokasága született arról, az emberek mennyire hálásak nekik. Eltelt fél év, és a közösségi oldalakat böngészve azt látjuk, ezen a területen van talán a legtöbb tanulnivalónk: a második hullámban mintha (ismét) elvesztettük volna a bizalmunkat és a türelmünket is az orvosok, nővérek és az ágazat többi dolgozójával szemben. Megint eluralkodtak a velük kapcsolatos negatív gondolatok, és most, hogy sokkal nagyobb a nyomás, folyamatosan emelkedik az esetszám és szükségük lenne ugyanarra a társadalmi támogatásra, mint amit tavasszal megkaptak, ennek épp az ellenkezője történik: a tapsolók eltűntek az ablakból, helyüket pedig átvették ismételten a negatív hangok – és éppen a legrosszabbkor. Nem csak akkor kell elismerni a munkájukat, amikor ez éppen divatban van. Budakeszin szeptember óta pánikgomb van az Egészségügyi Központban, az alábbi fotó, amely Veszprémben az SZTK-ban készült néhány napja pedig sajnos szintén sok mindent elmond az egészségügyben uralkodó helyzetről, ahol meglehetősen sok esetben nem a rendszerrel van a gond, hanem  a hőzöngő páciensekkel.

(kép forrása: saját fotó)

És ha már divat, néhány hete az utcán sétálva egy kirakatban megpillantottam az egyik neves női magazin közelgő shopping napjainak reklámját, az egyik piacvezető női ruha márka pedig az utóbbi időben legalább napi két kihagyhatatlan akcióra igyekezett felhívni a figyelmemet. Az interneten böngészve a villogó bannerek és a tévéreklámok is folyamatosan fogyasztásra buzdítanak, különösen most, hogy hamarosan itt a Karácsony. Főleg ilyenkor érzem, hogy erősnek kellene lennünk, és ellenállni a „kísértésnek”. De miért is? Leginkább azért, mert ha a március előtti időkön elmerengünk, és őszintén a szívünkre tesszük a kezünket, akkor beláthatjuk, hogy „előző életünkben” meglehetősen túlfogyasztottunk és túlköltekeztünk. Számomra ez leginkább a ruhásszekrényem telítettségén mutatkozik meg. Hiába költöztem a tavalyi évben és váltam meg sok mindentől (köztük két nagy szatyornyi ruhától), még így is tele van a szekrény, úgyhogy eldöntöttem, csak akkor veszek magamnak ruhát, ha tényleg szükségem van rá - és ehhez nagyjából tudom is tartani magam, bár néha azért elgyengülök, de határozottan sokat fejlődtem ebben a tekintetben. Egyébként már a költözés is ráébresztett arra, hogy mennyi mindent halmoztam fel tulajdonképpen teljesen feleslegesen, de a bezártságban eltöltött idő és az életem átgondolása még inkább megerősített ebben, egy ideje pedig igyekszem tudatosabb fogyasztó lenni. Az idei Karácsony pedig lehetőséget ad arra, hogy a mértékletességet a gyakorlatban is megvalósíthassuk: ha valamikor, akkor most megtapasztalhatjuk, hogy nem az ajándék ill. annak ára és nagysága az, ami igazán fontos.

Talán éreztük már korábban is, hogy máshogy kellene és/vagy lehetne élnünk, de vagy nem akartunk, vagy nem tudtunk lassítani. Szomorú és fájdalmas ez a vírushelyzet, de általa kaptunk egy nagy lehetőséget, hogy megtapasztaljuk, máshogy is lehet csinálni, az önzőséget pedig félre kellene tenni. Az már csak rajtunk múlik, mit tanulunk belőle és mit viszünk magunkkal tovább.

Középiskolás voltam, amikor egy késő őszi estén a családi vacsora közben a háttérben szólt a tévé. A híradás arról tudósított, hogy az amerikaiak a hálaadást ünneplik, másnap pedig kezdetét veszi az üzletekben és a bevásárlóközpontokban a nagy leárazás, vagyis a Black Friday, amikor eredeti árának töredékéért vásárolhatóak meg elsősorban műszaki termékek. Elhangzott, hogy valószínűleg a plazma tévé lesz a slágertermék, és hogy vannak, akik a hálaadás estéjét az üzlet előtt sátorozva töltik, valamint az is, hogy minden évben halálos áldozatai is vannak az eseménynek.

Fogalmam sincs róla, hogy miért maradt meg bennem ez a riport. Talán azért, mert számomra teljesen elképzelhetetlen és így egyben sokkoló is volt, hogy egy családi eseményt – legyen az névnap, szülinap, karácsony vagy húsvét – ne otthon, meghittségben, közösen ünnepeljünk, azt pedig főleg nem, hogy egy új pirítós sütőért vagy DVD lejátszóért hogyan tudja ezt valaki feláldozni – az életéről már nem is beszélve.

A Black Friday a Halloweenhez hasonlóan Amerikából származik, eredetileg a hálaadást (november negyedik csütörtökje) követő pénteki nap - paradox módon éppen ezen a napon van a „ne vásárolj semmit” világnap is. Tulajdonképpen a karácsonyi vásárlási láz „hivatalos nyitóünnepségének” is tekinthető, nem hivatalosan viszont nyár végén/ősz elején indul a szezon, amikor az első karácsonyi termékek megjelennek a boltok polcain. Nem hittem volna, hogy egyszer majd hozzánk is begyűrűzik ez az őrület, de sajnos így lett. Felugró bannerek, e-mailes hírlevelek, telefonos applikációk és harsogó tévéreklámok hirdetik, hogy ezen a napon - ill. most már az ezt megelőző vagy követő héten vagy hetekben, esetleg egész novemberben- hatalmas akciókkal, az eredeti ár töredékéért lehet vásárolni. Az emberek megrohamozzák a netes áruházakat, amelyek honlapjai ilyenkor rendszerint összeomlanak,megy a frissítés, az idegeskedés, mert nem működik az a rohadt weboldal, el fog fogyni a termék, ami csak itt és csak most és csak ma olcsóbb – elvileg. Merthogy a fogyasztóvédelem az őrület elcsendesedésével nyilvánosságra hozza, hogy milyen megtévesztő kedvezményekkel verték át a vásárlókat: sok helyen látszatakciók vannak, pl. néhány nappal korábban felárazzák a terméket, majd leárazzák a kampány idejére, a termék pedig így ugyanannyiba kerül, az akciókra kiéhezett vásárló pedig ráharap a csalira.

Az elmúlt néhány évben megsokszorozódott a Távol-Keletről az interneten vásárolt termékek forgalma. A világszerte ismert weboldalakat böngészve az embernek az az érzése, hogy mindig Black Friday van. A rendkívül vonzó árak úgy csábítanak vásárlásra, hogy lehet, hogy alapvetően meg sem vásárolnánk őket, mert nem is lenne rá szükségünk, de megvesszük, mert kihagyhatatlannak tűnik az ajánlat, hiszen olyan olcsó, mert csak egy dollárba kerül... Szükséges lenne azonban mérlegelni és végiggondolni még a termék megrendelése előtt, hogy valóban szükségünk van-e rá? Tényleg létfontosságú, hogy megvegyük, vagy – sok más dologhoz hasonlóan- ez is bekerül a szekrény mélyére, vagy a pincébe, a padlásra, hogy aztán sose vegyük elő, míg egy lomtalanításnál vagy selejtezésnél ki nem dobjuk? Érdemes azon is elgondolkodni, hogy egy-egy ilyen rendeléssel mennyi plusz csomagolóanyagot termelünk, hogy éves szinten hány repülőgépet töltenek meg a feleslegesen rendelt termékek, amelyek a fél világot bejárják, majd a célországban hány autó ingázik feleslegesen és terheli a környezetet... Az sem mellékes, hogy a sok kicsi sokra megy elvén milyen sok pénzt adunk ki olyan dolgokra, amiket lehet, hogy nem is fogunk használni soha az életben, arról nem is beszélve, hogy a fénykép és a valóság között időnként meglehetősen nagy a különbség. Ha pedig visszaküldjük a terméket, az megint ugyanezt az utat járja majd be teljesen feleslegesen, bár az egyenes utat a szeméttelepre úgyszintén meg lehetne spórolni.

A jelenlegi helyzetben mindenki ott és azon takarékoskodik, amin csak tud, de fontos lenne azon is elmerengnünk, hogy egy hatalmas lehetőséget kaptunk az idei évben arra, hogy (egy kicsit) tudatosabb fogyasztók legyünk, és megtanuljunk nemet mondani – nemcsak a pénztárcánk, hanem a bolygónk jövője miatt is. 

Sosem jártam még Amerikában, de ha van valami, amit nagyon irigyelek a filmek alapján tőlük, az a Hálaadás ünnepe. Épp úgy, ahogy Karácsonykor, nagy sütés-főzésben vannak a háziasszonyok, összegyűlik az egész család, körbeülik az asztalt és ima vagy asztali áldás keretében hálát adnak mindazért a jóért, ami történt velük abban az évben.  Szép dolog megállni egy pillanatra, elgondolkodni, hálát adni és megköszönni mindazt, amit a Gondviselés adott.  Kár, hogy a világban és így Magyarországon is ehelyett inkább a Halloween honosodott meg, amit éppen Mindenszentek és Halottak napja előestéjén ünneplünk – és ami talán hozzásegített minket ahhoz, hogy (még) távolabb kerüljünk az elmúlástól.

Tökös dísztárgyak, kísértetes álarcok, boszorkánykalapok lepik el általában már szeptember közepén az üzleteket, a turkálók kínálatában farsang után ismét megjelennek a jelmezek, az élelmiszerboltokban pedig október közepétől lámpás faragásához alkalmas sütőtök is beszerezhető. Október 31-én este a jelmezbe bújt kisgyerekek elkezdik csoportokban körbejárni a környéket, becsöngetnek a házakba annak reményében, hogy csokoládét és cukorkát gyűjthetnek, a felnőttek pedig ijesztő (és helyenként gyomorforgató) sminkben és jelmezben házibuliznak. Ez a fajta ünneplés viszont alapvetően idegen a mi kultúránktól, amikor is Halottak napja környékén elcsendesedünk, felkeressük elhunyt hozzátartozóink sírját, ahova virágot vagy koszorút viszünk és gyertyát gyújtunk emlékükre. Visszagondolunk azokra az időkre, amikor még velünk voltak, esetleg összeül a család, előkerülnek a fotóalbumok, családi videók, felelevenítünk közösen az elhunytakkal kapcsolatos szép emlékeket és elgondolkodunk azon, hogy bizony az élet múlandó, és egyszer a mi életünk is véget ér majd.

És ez az, amit a mai világ nem preferál: a reklámok, videoklippek, tévéműsorok, a közösségi oldalak és egyéb médiumok is mind-mind azt sugallják: élj a mának, habzsold az életet, ne foglalkozz a múlttal, ne nézz vissza, csak saját magaddal, csak a jó dolgokkal, a jeleneddel és a jövőddel foglalkozz, mindezt hedonista módon. Állandó pezsgésben és pörgésben élünk (újra), ahol nincs megállás, a minket körülvevő zajos világ egyre kevésbé teszi lehetővé, hogy egy kicsit elmerengjünk ezeken a dolgokon (is). Ebbe a képbe pedig tökéletesen beleillik az, hogy elcsendesedés helyett egyre többen az önfeledt bulizást választják ezekben a napokban, a kettő pedig valahogy nem igazán összeegyeztethető. Meg kell(ene) élni ezeket a napokat, magát az emlékezést is, kicsit ráhangolódni, ez pedig alkoholgőzös hangulatban nem igazán megy. Nyilván nem arról van szó, hogy folyton az élet múlandóságán kellene elmélkednünk vagy konstans a szeretteink elvesztése miatti szomorúságnak kell uralnia a mindennapjainkat, de legalább ebben a néhány napban jó lenne ezeken elgondolkodni és le lehetne mondani a bulizásról.

Ennek azért is lenne jelentősége, mert a gyászkultúránk is jelentősen átalakult az elmúlt évtizedekben, tabutémává vált az elmúlás és a halál: viszolygunk tőle, nem akarunk szembenézni vele, pedig ez is az életünk része kellene, hogy legyen. Ebben pedig sokat segíthetne az, ha meg tudnánk élni Halloween mentesen a Halottak napját. Úgy, ahogyan az a mi kultúrkörünkben természetes volt évtizedekkel ezelőtt: töklámpás, jelmezek és smink nélkül. Szépen csendben, magunkban, de ugyanakkor családi körben.

Nem kellenek ahhoz brit tudósok, hogy megállapítsuk, a pozitív, elismerő szavaknak bátorító erejük van, erősítik az önbizalmat valamint általuk javul a teljesítmény – ennek ellenére az élet egyes területein mégis fukarkodunk velük, pedig nem kerülnek semmibe, ráadásul a környezetünkben élők önbizalmának is jót tehetnénk.

Legelső bejegyzésemben írtam arról, hogy a sportos életmódra váltásban milyen nagy szerepe volt annak, hogy megdicsért a vízitorna oktatóm. Azért volt ennek nagy jelentősége számomra, mert ez volt az első pozitív visszacsatolás, amit sportot oktató személytől kaptam. Jelentőségét az is mutatja, hogy teljesen megváltozott az életem általa, azóta elsőszámú szabadidős tevékenységgé vált számomra a sport, ami által sokat fejlődtem, kitartóbb lettem, nagyon sok jóval és életre szóló élménnyel lettem gazdagabb. Számomra nagyon fontos, hogy ha egy utcai futóversenyen indulok és a táv teljesítése közben egy sétáló sporttársat látok magam előtt, mindig mondjak neki egy-két biztató szót. Ilyenkor rendszerint egy mosoly és egy köszönöm után a futótársak új erőre kapnak, és futólépésben folytatják a táv teljesítését (és esetleg hamarabb is érnek célba, mint én). Jó érzéssel tölt el, ha egy ilyen apró gesztussal bátorítani tudom őket, hogy már nincs messze a cél, meg tudják csinálni (és remélem erre mielőbb megint lesz lehetőségem).

Nagyon finom lett az ebéd, ilyet máskor is csinálhatnál! – hangzott el férjem részéről több alkalommal is a dicséret. Különösen annak tükrében esnek jól a szavai, hogy bár házias vagyok, de a házimunkával kapcsolatos tevékenységek közül a főzést érzem leggyengébb pontomnak, de az elismerésének hála egyre nagyobb lendülettel és kedvvel ragadok fakanalat, hogy valami finomat tálalhassak.  

Mindezekből látszik, hogy fontos a jó szó, a pozitív visszajelzés, a megerősítés, mert ezekből építkezünk – sokszor azonban inkább spórolunk ezeken a szavakon.

A leggyakoribb terület, ahol szomjazzuk az elismerést és  a pozitív visszajelzést, a munka világa. A munkahelyünkön töltjük el a legtöbb időt és talán ezért is vágyunk a pozitív szavakra – mégis itt fukarkodunk vele leginkább: sok céges kultúrában tévesen azzal egyenlő a dicséret, ha nem kapnak fejmosást a kollégák. HR-esként gyakran (és sajnos egyre gyakrabban) találkozom azzal, hogy azért szeretne valaki munkahelyet váltani, mert hiába nyújt maximumot és tesz meg mindent nem csak a saját személyes sikeréért hanem a vállalati célokért, nem ismerik el a munkáját. Sokan panaszkodnak arra, hogy felettesük kizárólag negatív dolgokra hívja fel a figyelmet, sok esetben nyomdafestéket nem tűrő stílusban és magas decibelen... Minden egyes alkalommal elgondolkodom azon, hogy ez miért jó az illető felettesének – ha esetleg vele is így beszélnek, ő hogyan érezné magát? Esetleg azt gondolja, hogy ettől majd jobban végzi a munkáját a beosztott? Ő nem szeretne más és jobb vezető lenni, mint az, aki esetleg vele is így beszél? Az esetek többségében egy ideig talán tűri a munkavállaló a mindennapos leszúrásokat és az esetleges megalázásokat, de aztán – ha teheti- új lehetőségek után néz, bízva abban, hogy a következő helyen megkapja a vágyott megbecsülést, amire annyira ki van már éhezve és az érzést, hogy végre kikerülhet a negatív spirálból. A munkahely váltás komoly velejárója, hogy a munkavállaló magával viszi a kapcsolati tőkéjet és – ami ennél fájóbb lehet- a tudását is, amit majd máshol hasznosít, ez viszont nagy veszteség a cégnek, főleg ha a távozó munkatárs utódja hasonló okokból távozik – ezen (is) pedig érdemes (lenne) elgondolkodni. Engem egy más motivációból fakadó munkahely váltás ébresztett rá arra, hogy már jó ideje éheztem a pozitív visszajelzésre (de legalább a káromkodás és a hangmagasság megemelése szerencsére elmaradt). Nem sokkal a váltás után, amikor az új felettesem megdicsért gondolkodtam el azon, hogy vajon mikor kaptam utoljára elismerő szavakat, és rá kellett jönnöm, hogy nem emlékszem rá... ami tulajdonképpen ijesztő, mégpedig azért, mert alapvetően a jó dolgokból tud az ember építkezni, és a motiváció fenntartásában is fontos szerepe van a pozitív megerősítésnek. Néhány jó szó és ezáltal az elismerés, valamint a támogató közeg kellett ahhoz, hogy megint szárnyaljak – ezzel nyilván nem vagyok egyedül.

Ideális esetben a közeli hozzátartozók bátorító és elismerő magatartást tanúsítanak szeretteik irányába, de számtalan olyan történetet hallani, hogy például irigységből, féltékenységből, esetleg kényelemből nem hangzanak el pozitív, támogató szavak. Ez különösen azért fájó, mert az egyén pont attól a körtől nem kapja meg ezt, akiktől a leginkább számítana rá, ami pedig feszült hangulatot és konfliktushelyzetet is eredményez, rosszabb esetben megromolhatnak a családi kapcsolatok vagy barátságok bomolhatnak fel, valamint csökkenhet az egyén önbizalma. Miért hagyjuk mégis, hogy így legyen? Miért tölt el minket jó érzéssel, ha szeretteinket megbántjuk? Miért erősebb bennünk a rosszindulat? Miért nem tudunk büszkék lenni, buzdítani, támogatni és együtt örülni olyan emberek sikereinek vagy örömének, akik (elvileg) fontosak számunkra? Miért esik nehezünkre kimondani azt a néhány szót?  

Mindennapjainkat sajnos egyre jobban átszövik a cifra káromkodások, ezek sorozata helyett jó lenne, ha mind a munkában, mind pedig a magánéletben bátorító, önbizalomépítő dicséret és elismerés hagyná el inkább a szánkat, mert ezek nagyban hozzájárulnak a környezetünkben élők magabiztosságához, kiegyensúlyozottságához, lelki- és testi egészségéhez. Ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy mi is jól érezzük magunkat a bőrükben, harmóniában éljünk, elégedettek és boldogok legyünk. És ez a legfontosabb. A boldogság.