Akik jól ismernek, tudják, hogy nagyon nem szeretem a közhelyeket, de valóban döbbenetes, hogy mennyire gyorsan elrepült az idő: idén már 16 éve, hogy érettségiztem. A magyar írásbelin Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal c. verséből írtam verselemzést. Szeretem ezt a verset, ami a magyar költészet napján és május elején, maturálás idején mindig eszembe jut, újraolvasva pedig alaposan elgondolkodtatott, mert több olyan gondolatot is papírra vetett a költő, amelyek ma is aktuálisak.

Szomorú dolog, de gyakran elfelejtünk hálát adni azért, amink van, és ami valóban nagy kincs és nem adatik meg mindenkinek: egészség, szerető család, otthon melege… Természetesnek vesszük, hogy van, és csak akkor jövünk rá, hogy ez nem magától értetődő, ha esetleg fennáll a veszélye, hogy elveszítjük valamelyiket vagy akár mindegyiket. A jelenlegi pandémiás helyzetben, amikor a húsvét, a születés- és névnapok, valamint anyák napja is a social distancing jegyében jobbára az online platformokon zajlott - mert mindenki tart attól, hogy megfertőzi a szeretteit - felértékelődtek az ölelések és a puszik, mert nem kaphattunk meg őket.

Száz év alatt eljutottunk oda, hogy míg korábban az Istenbe vetett hit az élet mindennapi része volt, mára a kereszténység lett a legüldözöttebb vallás a Földön, azonban paradox módon a 21. század jelmondata éppen az elfogadás és a tolerancia. A vallás helyét átvette életünkben a fogyasztói társadalom, aminek komoly elvárásai vannak, ezért meg kell venni a legmenőbb telefont, bár a réginek semmi baja; egy csomó felesleges kacatot kell rendelni a Távol-Keletről, amit soha, semmire nem fogunk használni, de (látszatra) olcsó volt. Kell egy nagyobb tévé is, mert a „régi” már két éves, no meg egy okos óra, ami észrevehetetlenül elkezdi irányítani az életünket. Tökéletesnek gondolt materiális javakkal és agyon filterezett képek mögé rejtőzve (próbáljuk) boldognak mutatni magunkat. A valóságot azonban nem lehet filterekkel feltuningolni, ideig-óráig boldoggá tehetnek a megszerzett tárgyi javak, de előbb-utóbb jön a szomorú felismerés, hogy az igazán fontos dolgokat nem tudjuk pénzért megvenni. Egyes vélemények szerint a karanténnal járó megpróbáltatásoknak és az online miseközvetítéseknek köszönhetően ismét nyitunk majd Isten felé, a kérdés már csak az, hogy ha ez valóban így van/lesz, mennyire lesz tartós.

Ha már vallás, nemrégiben egy paptól érdekes és elgondolkodtató mondatokat hallottam. Lassan azt is megszokjuk, mert kezd természetessé válni, hogy ha meg akarunk (és még csak véletlenül sem szeretnénk) venni valamit, akkor megvesszük a legtökéletesebbet, ami számunkra elérhető. Aztán fél év vagy egy év múlva lecseréljük egy újra, mert az sokkal menőbb, többet tud. Ugyanez igaz az emberi kapcsolatokra is: van egy kis hibája, nem teljesen olyan, mint amilyennek elképzeltem, keresek inkább egy másikat… aztán egy másikat… majd egy még jobbat és tökéletesebbet… és a végén mi lesz majd, saját magunkat is lecseréljük?

Sokáig szólt az ébresztő, csak nem hallottuk, mert nem figyeltünk rá, mert nem akartuk meghallani… aztán hirtelen megváltozott minden, mert egy járvány megálljt parancsolt, és elcsendesedésre, elgondolkodásra kényszerített minket egyik napról a másikra. Talán ez majd felnyitja a szemünket… talán… legalábbis én nagyon remélem.

Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.