Február 4. és 20. között a sportkedvelők figyelme Pekingre irányul, ebben az időszakban rendezik meg a 24. téli olimpiai játékokat. A négy évente megrendezése kerülő sportesemény nem csak bajnokokat ad a világnak, hanem példaképeket is: olyan történéseknek lehetünk szemtanúi, amelyekből mi, hétköznapi emberek is építkezhetünk egy-egy nehéz élethelyzetben.

Michael Edwards

Ez a név talán csak az abszolút sportfanatikusoknak mond valamit, ha azonban azt mondjuk, Eddie, a sas, mindenki tudja, kiről van szó. Ha a nyári játékok egy emblematikus alakjához szeretnénk hasonlítani, akkor azt mondhatnánk, hogy ő a téli játékok Eric, az angolnája. A brit olimpikon sízőként kezdte pályafutását, de a későbbiekben részben anyagi okok miatt -de leginkább azért, hogy nagy álmát, az olimpiai részvételt megvalósíthassa- síugrásra váltott. Nem támogatta szakmai stáb és egyáltalán nem voltak szponzorai, önerőből jutott ki az 1988-as téli olimpiára, ahol végül normál- és nagysáncon is az utolsó helyen végzett. Őt azonban ez egyáltalán nem zavarta, örült annak, hogy ott lehetett a mezőnyben és elérte, amire annyira vágyott. Olyan hihetetlen népszerűségre tett szert, amely a mai napig kitart: motivátorként előadásokat tart szerte a világon és emberek millióit inspirálja céljaik elérésében.  Az életéről szóló filmet 2016-ban mutatták be a mozikban.

Bár megjelenése és testalkata kissé távol állt az élsportolókétól, mégis bebizonyította, hogy akaraterővel, elszántsággal és kitartással akkor is elérhetjük az álmainkat, ha azok megvalósításában rajtunk kívül nem sokan hisznek és az anyagi forrásaink is meglehetősen szűkösek.

Björnar Haakonsmön

A 2006-os torinói olimpia egyik legemlékezetesebb pillanata a sífutók női csapatversenye során történt. Sara Renner kanadai versenyző botja eltört, enélkül pedig nehezen tudta volna folytatni a megmérettetést. A norvég csapat közelben álló edzője, Björnar Haakonsmön azonnal a sportoló segítségére sietett, és adott neki egy másik botot. E nemes gesztusnak köszönhetően a kanadaiak ezüstérmet nyertek, a norvég edző sportszerűségét pedig 5 tonna juharsziruppal hálálták meg.

A bajban nyújtott segítsége a sportszerűségen túl azért is példaértékű, mert nagy meglepetésre a favoritnak számító norvég váltó csak negyedik helyen végzett, és ha edzőjük nem lett volna sportszerű, érmet szerezhettek volna. Ő azonban nem erre gondolt a kanadaival történtekkor, hanem arra, hogy segítséget kell nyújtania egy bajba került sportolónak, tekintet nélkül arra, hogy az ellenfél csapatának versenyzőjéről van szó. Hasonló eset egyébként a 2014-es szocsi olimpián is történt: akkor Anton Gafarov síléce tört el, és a kanadaiak edzője, Justin Wadsworth adott neki másikat – viszonozva ezzel a segítséget, amit Kanada Torinóban kapott.

Marion Rolland

A 2010-es olimpia után szinte nem volt olyan, a téli játékokról készült összeállítás, amelybe a francia alpesi síelőnő ne került volna be. Arról vált ugyanis ismertté, hogy a a rajt után 4 másodperccel, még az első kapu elérése előtt bukott, és bár elsőre úgy tűnt, nem sérült meg, később kiderült, hogy térdszalag szakadást szenvedett. Sportpályafutásában mindössze ez a pár másodperc jelentette az olimpiai szereplést, amelyre hosszú évekig készült – a 2014-es szocsi játékokat ugyanis sérülés miatt kellett kihagynia, majd nem sokkal később bejelentette visszavonulását.

Nem lehetett könnyű azzal szembesülnie és lelkileg túltennie magát rajta, hogy hosszú éveken át küzdött azért, hogy megvalósítva álmát versenyezhessen az olimpián, ahol végül nem eredménye miatt került  a figyelem középpontjába. A videómegosztó oldalaknak köszönhetően sokakhoz eljutottak a bukásáról készült felvételek, sportolóból hirtelen „viccesnek tűnő” videó összeállítások (fő)szereplője lett, és tulajdonképpen a fél világ rajta és szerencsétlenségén nevet. Azonban három évvel a történtek után nagy meglepetésre világbajnok lett lesiklásban, aranyéremmel a nyakában pedig bebizonyította, hogy az nevet, aki utoljára nevet.

Petra Majdic

A vancouveri olimpia nem csak Rolland bukásáról maradt emlékezetes, hanem a szlovén sífutó sajnálatos balesetéről is. Majdic éremesélyesként utazott Kanadába, ahol több számban is rajthoz állt volna, végül azonban csak sprintben indult, mivel a bemelegítés során egy kanyarban kisodródott és szervezők hanyagságából eredően, védőháló híján egy mély árokba zuhant. Az elsődleges, helyszíni orvosi vizsgálatok után tovább folytathatta a versenyzést, csak a kórházba szállítását követően derült ki, hogy úgy nyert bronzérmet, hogy négy bordája eltört, és elszakadt a mellhártyája. A verseny után azt nyilatkozta, hogy számára ez nem egy bronz-, hanem egy gyémántokkal kirakott aranyérem. Egy évekkel később készült interjúban pedig elmondta, a döntőben tudta és érezte, hogy az első két hely valamelyikére fájdalmai és fizikai állapota miatt nincs esélye, de tudta, hogy ha minden erejét összeszedi, akkor el fogja érni a dobogó harmadik fokát.

Története bizonyíték arra, hogy ha az élet nehézségeket gördít elénk, és úgy érezzük, hogy nem egyenlő esélyekkel vágunk bele valamibe, akaraterővel egy kilátástalannak tűnő helyzetből is kikerülhetünk győztesen. Az ilyen siker pedig a leküzdött akadályok révén még értékesebb, szemben azzal, ha valami csak úgy az ölünkbe pottyan.