Tudás vs látvány. Hitelesség kontra dramaturgia. Tanulás helyett cirkusz. Ezt kapjuk manapság a legtöbb „műveltségi” vetélkedőtől.

Azért, hogy minél változatosabban teljen az idő, amit itthon a négy fal között töltünk, igyekszünk mindenféle programot kitalálni, így például elég sokat puzzle-özünk. Az egyik ilyen alkalommal háttérzaj gyanánt szólt a zene, de egy idő után már untuk a számokat. Egy hirtelen ötlettől vezérelve - és mivel szeretem a retro és főleg a troll dolgokat- az az ötletem támadt, hogy Youtube-on tegyük be a Szerencsekerék című vetélkedőt: nem kell folyton odafigyelni és még időnként mosolyoghatunk is egy jót azon, hogy a kör nyertese vajon a Centrum Áruház és a Főtaxi vásárlási utalványa mellé a kenyérpirítót vagy a hajszárítót választja-e. Amikor véget ért a videó, automatikusan elindult egy másik, számomra már kissé elfeledett vetélkedő, a Vágó István által vezetett Mindent vagy semmit. Erre azért már felkaptuk a fejünket, nem sokkal később pedig Szerelmem szájából elhangzott egy engem azóta is foglalkoztató mondat: tulajdonképpen eltűntek a tévéből az igazi, klasszikus értelemben vett műveltségi vetélkedők.

És valóban. Az utolsó, talán még ebbe a kategóriába sorolható műsor a Gundel-Takács Gábor nevével fémjelzett Maradj talpon! volt, melyben játékosként egy kedves barátnőm akkor még vőlegénye, most már férje szép összeget nyert, amiből aztán szuper lagzijuk volt. A műsorban a játékosok párbajra hívtak ki egy másik játékost, az egyre nehezedő kérdésekre 20 másodperc alatt kellett válaszolni úgy, hogy segítségként a megoldás néhány betűje volt csak megadva. Aki nem tudott helyesen válaszolni, az alatt megnyílt a föld, a műsor rejtélyeként pedig sosem derült ki, hogy lent mi fogadta a vesztest. A műsorhoz sokat hozzátett Gundel-Takács egyedülállóan humoros stílusa – nem csoda, hogy távozása után nem sokkal meg is szűnt a műsor.  

Hiába törtem a fejem, ezen kívül az elmúlt tíz évből nem tudnék egy komolyabb műveltségi vetélkedőt sem megnevezni. Amik eszembe jutottak, azok is inkább az ezredforduló táján futottak, mint pl. a Legyen Ön is milliomos!, melyet szintén Vágó István vezetett, aki az utóbbi időben a közélet megosztó személyisége lett, de vitathatatlan, hogy hitelesen tudta vezetni a műsort, mert művelt, olvasott, világlátott ember. Még viszonylag elgondolkodtató és jó kérdések voltak a Leggyengébb láncszem c. műsorban is, melyet Máté Krisztina vezetett, viszont itt inkább a műsorvezető játékosokkal szemben támasztott arrogáns viselkedésén volt a fő hangsúly. Az idő előrehaladtával pedig egyre inkább a látványos díszletre és a nézőben feszültséget keltő show elemekre került a fókusz. A széf című műsor jó példa erre, itt két, egymást jól ismerő versenyző küzdött közösen a pénznyereményért. A Sebestyén Balázs által vezetett műsorhoz szervesen hozzátartozott az a dramaturgiai elem, hogy perceken keresztül kellett megvitatniuk, mi lehet a helyes válasz a legtöbbször az alapműveltség részét képező kérdésekre. A sort még lehetne folytatni, rengeteg olyan vetélkedő volt képernyőn, ahol nem a tudás és a műveltség számított, hanem a monumentális díszlet, a látványvilág és a show elemek, viszont számomra az abszolút szellemi mélypontot az Észbontók című anti-műveltségi vetélkedő jelenti, ahol nagyjából olyan szintű diskurzust folytatnak a játékosok, hogy a kőszívű embernek vajon lányai vagy fiai voltak… Felmerülhet a gondolat, hogy a Szerencsekerék sem volt egy túlzottan magasröptű műsor a maga nemében (főleg így utólag visszatekintve), de azért valamilyen mértékben megdolgoztatta az agytekervényeinket, egy keresztrejtvényhez hasonlóan.

A már fent említett, 1993 és 1999 között futott Mindent vagy semmit! egy országot tartott lázban: a nézők feladványokat küldtek a műsorba, izgultak azért, hogy a szimpatikus és művelt játékos megnyerje a tizedik játékot és hazavihesse a főnyereményt: az autót – a mai felgyorsult világban az is elképzelhetetlen lenne, hogy ilyen formátummal képernyőn legyen egy műsor. A nézők értetlenkedtek, együtt éreztek a játékossal, ha nem sikerült nyernie, mert elvérzett az utolsó megmérettetésen, ahogy ez egy tatabányai férfi esetében meg is történt, vagy éppen vele örültek, és elismerték a teljesítményét, ha sikerült neki. A Legyen Ön is milliomos!-ban 20 millió forintot nyerő rokonszenves, szerény békéscsabai postással még évekkel később is készítettek interjút.

A színvonalon kívül ez hiányzik még nagyon a mai kvízműsorokból és vetélkedőkből: hogy olyan nagy tudású hétköznapi embereket ismerjünk meg, akiknek a műveltségét és tájékozottságát látva a tévé előtt ülve megemeljük a kalapunkat és elismerően azt mondjuk: ez igen. Mert eltalálni azt, hogy melyik táska rejtheti a milliókat, nem intelligencia, hanem szerencse kérdése.