Egyik kedves volt kolléganőm asztalán volt egy motivációs kép „a short run is better than no run” (egy rövid futás is jobb, mint nem futni) felirattal. Ez a mondat villant be néhány hete zumba közben.

Szeretek zumbázni, mert nagyon jó a csapat, szuperek az instruktorok, jó érzés heti 1-2 alkalommal pörgős zenére tornázni, táncolni egy jót és kicsit kikapcsolni. Ez már a harmadik hely, ahova járok: először Pesten próbáltam ki, majd néhányszor tesómmal a szülőfalumban ráztuk, rendszeresen viszont Veszprémben kezdtem el járni.

A társaság általában ugyanaz, de időnként felbukkannak újak is a csoportban. Emlékszem, amikor én voltam újonc (bármely helyszínen), nehéz volt felvenni a fonalat: mikor merre kell forogni, merre tekerjem a csípőmet, nem most kellett volna tapsolni… és még sorolhatnám :). Kicsit elveszettnek érzi magát az ember, ami teljesen természetes, hiszen azoknak, akik már régebb óta járnak, a kisujjában vannak a koreográfiák – bár itt jegyezném meg, hogy én már bő két éve járok rendszeresen ugyanoda zumbulni, és ciki vagy nem ciki, de mégsem mindig tudom, hogy mit kell csinálni :). Pár hete egy új csoporttag, egy középkorú hölgy zumbázott előttem. A mozgásán is láttam, hogy kicsit elveszettnek érzi magát, és ha felém fordult, a tekintetében ugyanezt olvastam ki. Bátorítóan rámosolyogtam több alkalommal is, a többedik ilyen alkalommal, két koreográfia között elmondta, most van itt másodszor, kicsit nehéz követnie, hogy mit kell csinálni, láttam rajta, hogy emiatt kicsit kellemetlenül érzi magát. Mivel indult a következő szám, csak pár perc múlva tudtam bátorító szavakat mondani neki: hogy igen, néha nehéz követni, nekem sem megy mindig így két év távlatából sem, de gondoljon bele, hogy tett valamit az egészségéért, mert eljött mozogni, és nem otthon gubbaszt a kanapén.  

Vannak, akiket visszatart az, hogy ügyetlennek, esetleg nem oda illőnek érzik magukat például egy konditeremben, félnek attól, hogy milyen ciki, hogy nem tudják, hogyan kell használni a gépeket, vagy nem tudják követni a koreográfiát egy táncos csoportos órán, esetleg kinézik őket, mert nem drága és márkás sportfelszerelésben mentek le edzeni, ezért inkább nem mernek belevágni az életmódváltásba. Ismerem ezt az érzést, mert én is nem kicsit feszengve mentem le a konditerembe, pont ilyen okok miatt. Nekik szeretném üzenni, hogy – bár nem könnyű, tudom – de nem kell foglalkozni a többiekkel. Minden csoda három napig tart. Valószínűleg a bénázásaimra már csak én emlékszem: arra, amikor életem első zumba óráján addig pörögtem, amíg nekiestem a radiátornak, vagy amikor évekkel ezelőtt, egyetlen röpke pillanatra kiestem a ritmusból a futógépen, minek következtében a mögöttem lévő tűzoltó készüléknek repültem és természetesen mikor, ha nem akkor volt ott egy csomó jóképű pasi… :D. Akkor kicsit kínos volt, de ma már nagyon jót nevetek rajta, ahogy azok is, akiknek elmesélem, és remélem azok is, akik olvassák ezt az írást.

Ami a ruhát illeti, ha egy melegítő nadrágban és egy agyonmosott pólóban vág bele az ember, nem számít, mert a lényeg, hogy belevágott, elkezdte, megtette az első lépést. Azért, mert vannak, akik méregdrága sportfelszerelésben járnak edzeni, még nem biztos, hogy többet vagy jobban csinálják, lehet, hogy csak azért öltöztek így ki, mert társadalmi életet élni jöttek le a terembe. Lubics Szilvia ultramaratonista írja a Másfél nap az élet c. könyvében, hogy a legelső kilométerei lefutásához keresett valamit, amiben lehet futni, felhúzta a sportcipőjét és elindult – akkor még valószínűleg nem sejtette, hogy a vége egy teljes életmódváltás lesz, ahogy nyilván azt sem, hogy többször is megnyeri a Spartathlont. Nekem sem márkás a sportruházatom, technikai pólóim jelentős részét valamelyik futóversenyen kaptam, a nadrágjaimat sem valamelyik világmárka gyártotta, sőt, többet is valamely élelmiszer-diszkont különleges heti akciójának keretében szereztem be. Egyetlen kivétel van, ez pedig a futócipőm, erre viszont főként térdeim védelme érdekében nem sajnáltam a pénzt.

Szerintem fontos kihangsúlyozni, hogy mindenkinek jár az elismerés, aki egy kicsit is tett vagy tesz az egészségéért! Mindegy, hogy 2 km-t vagy félmaratont fut valaki mondjuk egy futóversenyen vagy csak úgy, mert tett magáért, az egészségéért és a családjáért valamit. Ezért is tartom nagyon jó dolognak, hogy a legtöbb sporteseményen már minden távon adnak érmet a résztvevőknek. Kicsit rendhagyó módon az első érmemet szüleimtől kaptam 2015 Karácsonyán, abban az évben, amikor először úsztam át a Balatont. Bár nem ott és nem akkor kaptam, és nem a beúszó csomag része volt, de nagyon örültem neki, főleg azért, mert tudták, mindig is szerettem volna kapni egy érmet valamilyen teljesítményem után. Bő fél évvel később, az olimpia éjszakáján utcai futó eseményt szerveztek, ahol 2024 méter volt a táv (a budapesti olimpia megrendezését népszerűsítve). A célba érve a nyakamba akasztották az érmet, és én hihetetlenül boldog voltam, kis túlzással úgy éreztem magam, mint egy olimpikon :). Bár azóta közel négy év telt el, de engem a mai napig motivál az, hogy kaphatok egy szép érmet a végén (főleg ha nagyon csajos és csillog :)), mert az számomra az elismerést is jelenti, kézzelfogható jele és emléke annak, hogy igen, küszködtem-küzdöttem, de meglett, és hatalmas motivációt tud adni a következő kihíváshoz a tudat, hogy igen, ha ezt meg tudtam csinálni, akkor jöhet a következő lépcsőfok.

Mindenkit, aki gondolkodik az életmódváltáson, de valamely fenti ok esetleg visszatartja a mozgástól, üzenem, hogy bátran vágjon bele, mert nagyon klassz dolog sportolni! Azon kívül, hogy javul az állóképesség, lelkileg is erősíti az embert, önismerete is fejlődik, valamint az önbizalma is nő. Ezek pedig csodálatos dolgok.