Ha valami a képzelet szüleménye  esetleg némi realitással fűszerezve vagy netán valóságos, de nem velünk vagy a közvetlen környezetünkkel történik meg, hajlamosak vagyunk elnézőbben vélekedni róla. Abban az esetben viszont, ha fordul a kocka, már nem vagyunk ennyire nagyvonalúak.

Főiskolás koromban Dr. House bunkó stílusán szinte az egész ország jókat szórakozott. Én a kisebbséghez tartoztam, amikor a sorozatért rajongó ismerőseimet megkérdeztem, hogy mégis mit szeretnek egy orvoson aki bunkón és megalázóan viselkedik a betegével, egyöntetűen azt a választ adták: „hát, mert tök menő, ahogy leoltja a betegeket, annyira vicces”. De nézzük meg a dolgot egy másik szemszögből, hogy milyen ez a valóságban. Ülünk az orvosi rendelőben, és hiába van időpontunk (amit esetleg már hetekkel vagy hónapokkal korábban kértünk), várni kell a vizsgálatra. Jó sokat. Az emberek többsége ilyenkor meglehetősen ideges nemcsak azért, mert várni kell, hanem mert az egészségünkről, az életünkről van szó. Végre sorra kerülünk, és pechünkre a vizsgálatot végző orvosnak aznap rossz napja van (vagy esetleg a saját frusztrációnk miatt látjuk így), emiatt flegmán, lekezelően viselkedik, esetleg sértő megjegyzést tesz ránk, vagy szimplán nem közérthető módon magyarázza el, hogy mi a bajunk. A rendelőből távozva (még) idegesebbek és kétségbeesettebbek leszünk, mert az egyik legérzékenyebb pontunkról, az egészségünkről van szó, sérelmeinknek pedig adott esetben értelmetlen, nyilvános posztban hangot is adunk. Innen nézve azt mondhatjuk, Dr. House alakítja a filmsorozatban azt az orvost, aki esetleg velünk a valóságban, kiszolgáltatott helyzetben gorombán beszélt és viselkedett. Valószínűleg a többség erre is azt mondja, hogy „de hát ez csak egy film, nem a realitás” - de ha mindez velünk történik meg, akkor elvész a humorérzékünk, garantáltan nem nevetünk olyan jól, mint az aktuális epizódon a tévében.

Az 1990-es évek óta a filmes alkotások markáns részét a katasztrófafilmek képezik: a mozivásznon városokat önt el a cunami vagy egy sohasem látott mértékű árvíz, gyilkos méhrajok lepik el a metropoliszokat, gigantikus földrengés dönti romba a New York és Amerika jelképének számító Szabadság-szobrot, vagy egy gyilkos vírus vagy rejtélyes fertőzés szedi rohamos gyorsasággal áldozatait. A műfaj iránt érdeklődők tátott szájjal nézik, ahogy lecsap a vész, majd pedig a főhősök megmentik a világot. A film végén a nézők gyakran pozitív érzésekkel elkönyvelik magukban, hogy fú, ez mekora király sztori volt. Az élet viszont többször bebizonyította már, hogy a filmben látott akár legmerészebbnek tűnő dolgok valóságosak is lehetnek: gondoljunk csak a 2004 karácsonyán pusztító thaiföldi cunamira, a 2011-es fukusimai atomerőmű balesetre, vagy a már-már mindennapossá váló földcsuszamlásokra Ázsia és Dél-Amerika országaiban. Bár az iménti példák távolinak tűnnek, az viszont már kevésbé, hogy idén tavasszal mi megtapasztalhattuk a saját bőrünkön, hogy egy világjárvány messze nem olyan izgalmas a való életben, mint egy hollywoodi sikerfilmben, a ’90-es évek végén és a 2000-es évek elején pusztító tiszai árvizek pedig sokak házát és életük munkáját rombolták le, nem is beszélve a 2010-es ajkai iszapkatasztrófáról, amely tíz halálos áldozatot is követelt.

Hajlamosak vagyunk más perspektívából nézve felmentést adni olyan esetekben, ha például egy ismert vagy híres ember vét a törvény ellen, legyen az adó- vagy áfacsalás, ittas vezetés, lopás, garázdaság, megbundázott sportmeccs vagy bármilyen más bűncselekmény. A bulvárlapok előszeretettel szellőztetik meg az ilyen ügyeket, a közvélemény egy jelentős részének pedig az a reakciója, hogy „jaj hát szegény, most miért vegzálják, nem is olyan nagy dolog ez, mással is megeshet” – viszont ha esetleg az így vélekedő vagy valamely hozzátartozója lenne közvetlenül elszenvedője egy ilyen eseménynek, egészen biztosan fordulna a kocka, abból a perspektívából a történtek már nem tűnnének semmiségnek. Az is döbbenetes, hogy vajon miért kell egy éveken át súlyos bűncselekmények sorozatát elkövető, jogosan elítélt embert tévés műsorokba meghívni és népszerűsíteni? Miért kellett sztárolni és miért szurkoltak neki sokan, hogy megússza a felelősségrevonást? Vajon ha ezek az emberek néztek volna farkasszemet a rájuk szegezett fegyverrel, akkor is azért drukkoltak volna, hogy sikeresen meneküljön az igazságszolgáltatás elől? Az is érdekes kérdés, ahogy egy legyintéssel és azzal a komenttel, hogy „az államot károsította meg, nem engem” miként képesek egyesek erkölcsileg felmenteni azokat az átlag- vagy adott esetben ismert embereket, akik milliós-milliárdos adócsalásokat követnek el. Tévedés azt hinni, hogy ha az államot érte kár, az bennünket nem érint, hiszen az elcsalt adóforintokból megvalósulhattak volna olyan, a populisták által előszeretettel hangoztatott beruházások, mint pl. iskola-, óvoda- vagy kórházfejlesztések, útfelújítások vagy egyéb fejlesztések, amelyek mind-mind minket szolgálnának. Innen nézve nem lehet semmiségnek tekinteni a közösség megkárosítását.

Szóval érdekes dolog ez a kettős mérce. Időnként nem ártana megvizsgálnunk egy kérdést minden olalról, esetleg beleélni magunkat más helyzetébe és utána véleményt alkotni.