Azon filóztam...

2022\03\12

... hogy mi nők állandóan kritizáljuk egymást

A március 8-i nőnap apropóján gondolkodtam el azon, hogy egy bizonyos életkor felett nőként állandó célkeresztben találjuk magunkat, záporoznak a minket érő kritikák, észrevételek, kéretlen jó tanácsok – és a legszomorúbb, hogy mindezt legtöbbször nőtársainktól kapjuk. Ezek a helyzetek elkerülhetetlenek, mert sehogy sem tudjuk mindenki elvárását teljesíteni – és nem is kellene. Azonban akikben (erős) megfelelési kényszer van, nagyon mélyen érinthetik az ilyen helyzetek. Ilyenkor gyakran elhangzik jó tanácsként, hogy „ne vedd fel, ne foglalkozz vele, engedd el a füled mellett”, de ezt nem mindig könnyű megtenni, mert van, aki nem tudja ilyen egyszerűen túltenni magát sértő megjegyzéseken, főleg, ha esetleg a szűken vett környezetéből tenyerelnek bele az életébe. De ha esetleg lazábban kezeljük az ilyen szituációkat, akkor is elhangozhatnak olyan mellbevágó mondatok, amelyeken nehéz túllendülni.  

Egy bizonyos életkor felett ha egyedülálló vagy, akkor azzal piszkálnak, hogy miért nincs senkid, mert a te korodban már illene nem egyedül lenni, és/vagy szerinted mi az oka annak, hogy eddig még nem leltél párra, esetleg mások szerint mit kellene tenned ahhoz, hogy megtaláld a társad. Ha viszont megismerkedsz valakivel, akkor –mindegy, mióta vagytok együtt – már épp ideje lenne összeházasodnotok, és egyébként is bizonyos helyzetekben a párkapcsolatodban inkább máshogy kellene eljárnod, mert hidd el, hogy ha másképp cselekszel, az nem játszmázás.

Az esküvő után jönnek a „mikorra tervezitek a családalapítást” illetve „próbálkoztok már” témájú kérdések, és ha ismerőssel találkozol, örülhetsz, ha arcodba nézve köszön, és nem azonnal a hasadat kezdi vizslatni, vagy ami még rosszabb, megkérdezi, hogy hányadik hétben vagy. Ha már dolgoztok a családalapításon, de egyenlőre sikertelenül, akkor még fájdalmasabbak lehet, ha szóba kerül ez a téma. Ha rögtön szeretnétek gyereket, akkor felelőtlenek vagytok, mert amíg nincs biztos fedél a fejetek felett, addig nem kellene családot alapítani – és egyébként sem lakást kellene vennetek, hanem házat, vagy éppen fordítva. Ha kicsit még kiélveznétek azt, hogy kettesben vagytok, akkor hedonisták vagyok és persze már benne vagytok a korban, nem kellene ezt sokáig húzni, ha pedig valamilyen okból egyáltalán nem szeretnétek gyereket, akkor önzőek és rendkívül rossz emberek vagytok, és ki fog majd gondoskodni rólatok öregkorotokban.

Várandósság alatt  megszólnak, ha rögtön az elején vagy félidőben elmész táppénzre, mert 10-20-30 éve ez nem így ment, és csak otthon lógatod a lábadat, már most eltartatod magadat a férjeddel, akire mekkora terhet teszel azzal, hogy neki kell mindent előteremteni. Ha viszont szinte az utolsó pillanatokig dolgozol, akkor karrierista vagy és csak magadra tudsz gondolni, milyen anya lesz így belőled, ha már most sem a gyerek az első? Ha sokat hízol, akkor az a gond, mert ártasz a kicsinek, ha viszont odafigyelsz magadra és esetleg még mozogsz is a babavárás során, akkor hiú vagy és önző, és ebben az esetben is ártasz neki. Ha természetes úton szültél, akkor egy hős vagy, és csak akkor vagy igazi anya. Ha  bármilyen okból kifolyólag császárral született meg  a csemete, akkor a könnyebbik és kényelmes utat választottad, és az igazándiból nem is szülés, akarnod kellett volna és akkor sikerült volna természetes úton világra hoznod. Ha hordozod az a gond, ha inkább a babakocsit preferálod, akkor azt nem csinálod jól. Ha szoptatod, akkor miért igény szerint vagy épp miért nem úgy, ha tápszert adsz neki, akkor biztos nem voltál elég kitartó a szoptatással, próbálkozhattál volna még, egy igazi anya képes rá. Ha veletek alszik, akkor el fogod kényeztetni, ha viszont a saját szobájában a kiságyban, akkor azzal hátráltatod a kötődés kialakulását. Ha azonnal felveszed, amikor elkezd nyöszörögni, akkor nem tanulja meg az önnyugtatást. Ha nem kapod fel rögtön, akkor hagyod szenvedni, és szívtelen vagy.

Ha anyagi vagy egyéb okokból vállalsz napi 1-2 órás munkát a baba mellett, esetleg beiratkozol egy tanfolyamra, hogy bővítsd a tudásod, akkor karrierista vagy, akinek csak a munkája fontos, nem törődsz a gyerekkel eleget, nem vagy anyának való – ha esetleg a sportot (is) beiktatod a napirendedbe, akkor meg aztán főleg. Ha nem dolgozol a gyes/gyed mellett, akkor a férjed tart el, mert az otthonlét, a gyerekek körüli teendő a ház/lakás rendben tartása, a mosás, vasalás, főzés és a családi logisztika az persze nem munka. Az első csemete megérkezése után nem sokkal pedig repül is  a kérdés: mikor lesz már következő? Ha ketteske (majd esetleg hármaska) megérkezik a családba, akkor ezek a kérdések jó eséllyel ismétlődnek.

Ha kitérdesedett mackóban, kócosan és foltos pólóban viszed le őket a játszótérre, akkor igénytelen vagy, és ne csodálkozz rajta, hogy biztos el fog hagyni a férjed. Ha viszont csinosabban öltözködsz, esetleg még a körmöd is ki van lakkozva, meg tudtad mosni a hajad akkor ismét önzőnek és hiúnak vagy titulálva, aki csak saját magával foglalkozik, mert egészen biztosan a kicsitől veszed el a időt, szegény gyerek(ek)nek milyen rossz anyja vagy, mert nem részesíted elegendő minőségi időben, és ebben a ruhában ami épp rajtad van, nem lehet önfeledten játszóterezni a gyerekkel. Ha az óvodai vagy később az iskolai ünnepségre házi sütivel rukkolsz elő, akkor könnyű neked, mert otthon vagy/nem teljes állásban dolgozol így volt rá időd, vagy biztos a nagymama sütötte meg helyetted. Ha bolti sütit viszel, akkor a könnyebbik végét akartad megfogni a feladatnak, mert egy tepsi sütit igazán nem nagy kunszt és nem sok idő összedobni.

Ha az idősödő szüleid vagy nagyszüleid a te ápolásodra szorulnak, akkor túl nagy tehet vállalsz magadra, ráadásul ha nem vagy szakképzett ápolónő, akkor esetleg nekik sem teszel jót, és a saját háztartásodra no meg a gyerekeidre kevesebb idő jut. Ha egy idősek otthonában helyezed el őket, akkor hálátlan, rossz gyerekük/unokájuk vagy, mert ők mennyi mindent megtettek érted, te viszont nem vagy elég gondoskodó, ebben (is) a könnyebbik  utat keresed, mert egyszerűbb bedugni őket egy otthonba, nem pedig a saját megszokott környezetükben, otthon ápolni őket.

A példák száma pedig végtelen... sokszor esélyed sincs kifejteni a saját álláspontodat a saját életeddel kapcsolatban, mert annak szakértői szóhoz sem engednek jutni... Felmerül azonban a kérdés: ha a jelenkor egyik legtöbbet puffogtatott frázisa éppen az, hogy legyünk toleránsak a tőlünk másképp gondolkodókkal, akkor vajon miért prédikálunk vizet és iszunk bort? Ideje lenne tudomásul venni, hogy nem mindenki egyforma. Tanácsot pedig csak akkor adjunk, ha a másik fél ezt kifejezetten kéri. Egyszerűen csak hagyjuk, hogy mindenki úgy élhesse az életét, ahogyan szeretné és ahogy neki – és adott esetben a családjának – jó, nem pedig úgy, ahogy mások szerint kellene.

Tartsuk egymást tiszteletben kedves hölgytársak. És akkor talán tényleg boldog lenne a nőnap. És az életünket beárnyékoló felhőkből is kevesebb lenne.

társadalom nőnap világnap

2022\02\20

... hogy mennyire leértékelődött a házasság intézménye, pedig milyen csodálatos dolog abban élni

Ha február, akkor Valentin nap, azonban az év második hónapjában nem csak ez az egy nap szól a szerelmesekről: több, mint húsz éve Angliából indult el az a kezdeményezés, hogy a február 14-i héten különböző rendezvények keretében a házasságra és a család fontosságára hívják fel a figyelmet. Friss házasként azon filóztam, hogy az esetleges súrlódások ellenére is milyen jó és csodálatos dolog házasként élni, és hogy a sokadik kudarc és pofon után megérte vállalni a kockázatot, amikor Ő váratlanul betoppant az életembe.

A mai feminista és szinglikultusszal terhelt világban sokszor elhangzik, hogy nem kell feltétlenül társ ahhoz, hogy az ember kiteljesedjen és boldog legyen. Filmes és zenei alkotásoknak köszönhetően ezek a gondolatok mára már a (pop)kultúra szerves részét képezik.

Fiatal nők tömegeinek lettek példaképei a Szex és New York modern, független, erős nőt megtestesítő karakterei, akik közül a lelke legmélyén tulajdonképpen csak Charlotte vágyott az elköteleződésre. Bár  az eredeti sorozat utolsó epizódját 2004-ben forgatták, a televíziós csatornák ismétléseinek, a mozifilmeknek, valamint az új évadnak köszönhetően a fiatalabb generáció körében is népszerűségnek örvend a sorozat – és sajnos annak szellemisége is. Nem túlzás kijelenteni, hogy a sorozat teremtette és szilárdította meg a szingli kultuszt. Sokan dúdolgatják a Pussycat Dolls slágerének sorait is: „I don’t need a man (...) I don’t need a ring around my finger”, vagyis „Nincs szükségem férfira (...) nincs szükségem egy gyűrűre az ujjamon”. Ennek tükrében felettébb érdekes tény, hogy ezen szlogenek hangoztatásának ellenére ugyanezek a nők mennyire irigyek és rosszindulatúak tudnak lenni azokkal, akik elköteleződve, boldog párkapcsolatban élnek... Lehet, hogy mégiscsak savanyú a szőlő?

De visszakanyarodva, ahogy az egyedülálló nőket, úgy a szingli férfiakat megtestesítő karakterek is megjelennek a képernyőn: példának okáért A két pasi meg egy kicsiben a szebb napokat is megélt Charlie Sheen által játszott karakter képtelen az elköteleződésre, szinte minden epizódra jut egy egyéjszakás kalandja. Bob Marley ismert slágere a No woman, no cry (Nincs nő, nincs sírás) pedig jó eséllyel sosem csendült fel esküvőn. Bár a dalszöveg értelmezésével kapcsolatban nemrégiben felmerült, hogy a hallgatóság tévesen értelmezi azt, mert nem angolul, hanem jamaicai kreol nyelven íródott, mégis sok férfi jelszavává váltak ezek a szavak a dal megjelenése óta eltelt közel 48 évben, Marley pedig életében sosem szólalt fel a „félreértéssel” kapcsolatban.

Magát a házasság intézményét sem egy szilárd, biztos kötelékként ábrázolják a legtöbb alkalommal a filmvásznon, például a tavaly nyáron véget ért Barátok köztben kis túlzással csak Magdi anyus és Berényi András között nem szövődött szerelmi szál, számtalan megcsalással, szakítással, válással tarkított jelenet került képernyőre. Egyre gyakrabban megjelenő tendencia az is, hogy a korosodó férfi nem a hasonló korú feleségével, hanem egy fiatal barátnő oldalán él, vagy inkább mellette keresi a boldogságot, mert éppen mélyponton van a házassága. Nem azon van a hangsúly, hogy az oltárnál tett házastársi eskühöz híven a nehézségeket akaraterővel együtt oldja meg a pár, hanem inkább azt sugallják a filmek, hogy ha nem megy, akkor egyszerűbb és könnyebb keresni valaki mást. Szomorú, hogy egy működő kapcsolattal nem lehet nézettséget produkálni, mert az nem érdekli az embereket.

Érdemes azon elgondolkodni, hogy mit érnek a sikerek, a pénz vagy a felhalmozott tárgyak, ha nincs kivel megosztanunk az örömünket és a bánatunkat? Mit ér minden, ha a nap végén egy üres lakásba tér haza az ember és egyedül tér nyugovóra? Éppen ezért szép hagyomány a Házasság hete, mert felhívja a figyelmet arra, hogy miért jó dolog az egész életre szóló elköteleződés. Olyan ismert, évek/évtizedek óta házasságban élők osztják meg gondolataikat és tapasztalataikat, akik valóban hitelesek a nagyközönség számára, így például idén többek között Lackfi János költő, Pindroch Csaba színész és Kiss Gergely olimpiai bajnok vízilabdázó valamint feleségeik. Ez különösen azért hangsúlyos, mert a közelmúltban több celebpáros viharos szakításától és válásától volt hangos a média...  

Az esküvőnk óta viszonylag gyakran teszik fel nekem azt a kérdést, hogy „na, és milyen a házasélet”? A válaszom pedig mindig ugyanaz: egyszerűen csodálatos! Csodálatos, mert a férfi, akit szeretek, ország-világ, a törvény és Isten előtt is felvállalta, hogy engem szeret, és velem szeretné leélni az életét – én pedig ugyanerről nyilatkoztam boldogan. Csodálatos, mert felemelő az az érzés és az a tudat, hogy valakihez tartozom, akivel megoszthatom az érzéseimet, gondolataimat, problémáimat. Csodálatos, mert mellettem áll és támogat mindenben – és én ugyanezeket én is megadhatom neki. Csodálatos, mert a legjobbat hozza ki belőlem, megtanít sok mindenre, és általa én is jobb ember lehetek. Nem mindig könnyű, nem mindig egyszerű, de megéri. Most is igent mondanék Neki.

házasság házasság hete

2022\02\04

...hogy a téli olimpiák versenyzőitől is milyen sokat tanulhatunk

Február 4. és 20. között a sportkedvelők figyelme Pekingre irányul, ebben az időszakban rendezik meg a 24. téli olimpiai játékokat. A négy évente megrendezése kerülő sportesemény nem csak bajnokokat ad a világnak, hanem példaképeket is: olyan történéseknek lehetünk szemtanúi, amelyekből mi, hétköznapi emberek is építkezhetünk egy-egy nehéz élethelyzetben.

Michael Edwards

Ez a név talán csak az abszolút sportfanatikusoknak mond valamit, ha azonban azt mondjuk, Eddie, a sas, mindenki tudja, kiről van szó. Ha a nyári játékok egy emblematikus alakjához szeretnénk hasonlítani, akkor azt mondhatnánk, hogy ő a téli játékok Eric, az angolnája. A brit olimpikon sízőként kezdte pályafutását, de a későbbiekben részben anyagi okok miatt -de leginkább azért, hogy nagy álmát, az olimpiai részvételt megvalósíthassa- síugrásra váltott. Nem támogatta szakmai stáb és egyáltalán nem voltak szponzorai, önerőből jutott ki az 1988-as téli olimpiára, ahol végül normál- és nagysáncon is az utolsó helyen végzett. Őt azonban ez egyáltalán nem zavarta, örült annak, hogy ott lehetett a mezőnyben és elérte, amire annyira vágyott. Olyan hihetetlen népszerűségre tett szert, amely a mai napig kitart: motivátorként előadásokat tart szerte a világon és emberek millióit inspirálja céljaik elérésében.  Az életéről szóló filmet 2016-ban mutatták be a mozikban.

Bár megjelenése és testalkata kissé távol állt az élsportolókétól, mégis bebizonyította, hogy akaraterővel, elszántsággal és kitartással akkor is elérhetjük az álmainkat, ha azok megvalósításában rajtunk kívül nem sokan hisznek és az anyagi forrásaink is meglehetősen szűkösek.

Björnar Haakonsmön

A 2006-os torinói olimpia egyik legemlékezetesebb pillanata a sífutók női csapatversenye során történt. Sara Renner kanadai versenyző botja eltört, enélkül pedig nehezen tudta volna folytatni a megmérettetést. A norvég csapat közelben álló edzője, Björnar Haakonsmön azonnal a sportoló segítségére sietett, és adott neki egy másik botot. E nemes gesztusnak köszönhetően a kanadaiak ezüstérmet nyertek, a norvég edző sportszerűségét pedig 5 tonna juharsziruppal hálálták meg.

A bajban nyújtott segítsége a sportszerűségen túl azért is példaértékű, mert nagy meglepetésre a favoritnak számító norvég váltó csak negyedik helyen végzett, és ha edzőjük nem lett volna sportszerű, érmet szerezhettek volna. Ő azonban nem erre gondolt a kanadaival történtekkor, hanem arra, hogy segítséget kell nyújtania egy bajba került sportolónak, tekintet nélkül arra, hogy az ellenfél csapatának versenyzőjéről van szó. Hasonló eset egyébként a 2014-es szocsi olimpián is történt: akkor Anton Gafarov síléce tört el, és a kanadaiak edzője, Justin Wadsworth adott neki másikat – viszonozva ezzel a segítséget, amit Kanada Torinóban kapott.

Marion Rolland

A 2010-es olimpia után szinte nem volt olyan, a téli játékokról készült összeállítás, amelybe a francia alpesi síelőnő ne került volna be. Arról vált ugyanis ismertté, hogy a a rajt után 4 másodperccel, még az első kapu elérése előtt bukott, és bár elsőre úgy tűnt, nem sérült meg, később kiderült, hogy térdszalag szakadást szenvedett. Sportpályafutásában mindössze ez a pár másodperc jelentette az olimpiai szereplést, amelyre hosszú évekig készült – a 2014-es szocsi játékokat ugyanis sérülés miatt kellett kihagynia, majd nem sokkal később bejelentette visszavonulását.

Nem lehetett könnyű azzal szembesülnie és lelkileg túltennie magát rajta, hogy hosszú éveken át küzdött azért, hogy megvalósítva álmát versenyezhessen az olimpián, ahol végül nem eredménye miatt került  a figyelem középpontjába. A videómegosztó oldalaknak köszönhetően sokakhoz eljutottak a bukásáról készült felvételek, sportolóból hirtelen „viccesnek tűnő” videó összeállítások (fő)szereplője lett, és tulajdonképpen a fél világ rajta és szerencsétlenségén nevet. Azonban három évvel a történtek után nagy meglepetésre világbajnok lett lesiklásban, aranyéremmel a nyakában pedig bebizonyította, hogy az nevet, aki utoljára nevet.

Petra Majdic

A vancouveri olimpia nem csak Rolland bukásáról maradt emlékezetes, hanem a szlovén sífutó sajnálatos balesetéről is. Majdic éremesélyesként utazott Kanadába, ahol több számban is rajthoz állt volna, végül azonban csak sprintben indult, mivel a bemelegítés során egy kanyarban kisodródott és szervezők hanyagságából eredően, védőháló híján egy mély árokba zuhant. Az elsődleges, helyszíni orvosi vizsgálatok után tovább folytathatta a versenyzést, csak a kórházba szállítását követően derült ki, hogy úgy nyert bronzérmet, hogy négy bordája eltört, és elszakadt a mellhártyája. A verseny után azt nyilatkozta, hogy számára ez nem egy bronz-, hanem egy gyémántokkal kirakott aranyérem. Egy évekkel később készült interjúban pedig elmondta, a döntőben tudta és érezte, hogy az első két hely valamelyikére fájdalmai és fizikai állapota miatt nincs esélye, de tudta, hogy ha minden erejét összeszedi, akkor el fogja érni a dobogó harmadik fokát.

Története bizonyíték arra, hogy ha az élet nehézségeket gördít elénk, és úgy érezzük, hogy nem egyenlő esélyekkel vágunk bele valamibe, akaraterővel egy kilátástalannak tűnő helyzetből is kikerülhetünk győztesen. Az ilyen siker pedig a leküzdött akadályok révén még értékesebb, szemben azzal, ha valami csak úgy az ölünkbe pottyan.

sport olimpia példakép nehézség

2022\01\16

... hogy nem mindig vannak egyenlőbbek az egyenlők között

Novak Djokovic teniszezőt eddig sem csak a sportbarátok ismerték, de most már azok is egészen biztosan hallottak róla, akik nem követték figyelemmel eddigi pályafutását és nem szoktak sporteseményeket nézni.  Az Ausztrál Nyílt Teniszbajnokságon való részvétele és az országba beutazása több fordulatot vett az utóbbi napokban, mint bármelyik dél-amerikai szappanopera: a különböző sajtóorgánumoknak köszönhetően óráról órára friss információkkal rendelkezünk arról, hogy a szerb teniszcsillagot kitoloncolják-e vagy körmönfont stábja talál-e egy újabb kiskaput, hogy megszerezhesse újabb, történelmi sikert jelentő Grand-Slam győzelmét. Mára viszont bizonyossá vált: nem lesz címvédés és három évre kiutasították a kenguruk földjéről. Népszerűsége pedig igencsak megkopott.

Az egész Djokovic-ügy indulása egy kiváló példa volt a kettős mércére: bár csak olyan teniszezők vehetnek részt a tornán, akik megkapták a covid elleni védőoltást, az oltásellenes szerb teniszező külön engedélyt és ezzel együtt felmentést kapott, ami –tegyük hozzá teljes joggal- felháborodást váltott ki a mezőny többi, oltott tagjából, valamint a közvélemény egy jelentős részéből is. Bár a torna szervezői előtt is ismert volt, hogy az Ausztráliába történő beutazás feltételeinek az oltatlan világelső nem felel meg, mégis minden követ megpróbáltak megmozgatni a teniszezővel és annak menedzsmentjével együtt, hogy részt vehessen az eseményen. Az okok nyilván anyagi eredetűek, valamint presztízskérdés is volt, hogy Djokovic világelsőként és címvédőként jelen legyen. Vizsgáljuk meg azonban egy másik perspektívából is a dolgot: mi történt volna akkor, ha egy oltatlan „földi halandó”, egyszerű polgár szeretett volna belépni Ausztráliába? Valószínűleg réges-régen feltették volna az első gépre, utazhatott volna haza, mindenféle fellebbezési lehetőségek nélkül. Akkor mégis miért kellett volna, hogy külön szabályok vonatkozzanak egy világszerte ismert emberre? Neki miért nem kellett volna tiszteletben tartani egy ország törvényeit? Pusztán azért, mert híres és népszerű?

Emberileg két megoldás lett volna elfogadható: vagy beoltatja magát ahogyan a többi versenyző is, vagy tudomásul veszi, hogy jelen helyzetben nem léphet be Ausztráliába és így nem vehet részt a versenyen, nem erőlteti a szabályok megszegését és szépen csendben meghúzza magát. Ő azonban nem ezeket az utakat választotta, amivel naptól napra egyre több ember ellenszenvét váltotta ki szerte a világon.

Ez viszont baj. Nem is akármekkora. Mégpedig azért, mert adott egy tehetséges világklasszis, aki több millió ember, köztük rengeteg gyermek példaképe. Elismerésnek örvend szerte a világon, életútjával eddig azt sugározta, hogy ha a tehetséghez szorgalom és kitartás is társul, akkor bármit elérhet az ember, még akkor is, ha egy olyan kis, balkáni országból származik, ahol a lakosság jelentős része a mindennapi megélhetés gondjaival küszködik dacára annak, hogy sok év telt el a dél-szláv háború vége és a NATO bombázás befejezése óta. Megnyilvánulásaival véleményvezérré vált az elmúlt években, amire a kiutasításával kapcsolatban nyilatkozatot tevő ausztrál bevándorlási miniszter is utalt: szavai szerint ugyan elenyésző a teniszező fertőzési kockázata, viszont ha beengedik az országba, az a közvélemény részéről a védelmi intézkedések figyelmen kívül hagyását jelenthetné, és fokozhatná az oltásellenes hangulatot, végső soron pedig zavargásokhoz vezethet.  A másfél hétig tartó cirkusszal hírneve erősen csorbult, simlis és hazug viselkedése mérhetetlen unszimpátiát váltott ki az emberekből, ezt pedig talán sosem fogja lemosni magáról. Nagy kár, hogy néhány nap leforgása alatt ő maga rombolta le hosszú évek keserves munkájával elért hírnevét, veszítette el rajongók millióit, vált ellenszenvessé és anti példaképpé. De legalább bebizonyosodott, hogy az egyenlők között nem mindig vannak egyenlőbbek. Néha győzhet az igazság és a törvény. És ez jó.

sport koronavírus

2021\05\11

...hogy vajon tényleg hasznosan és értelmesen cselekszünk-e környezetünk védelme érdekében

A környezetvédelem az elmúlt évek egyik slágertémájává vált: egyre többen aggódnak a globális felmelegedés, ivóvízkészleteink csökkenése és a bolygónk jövője és miatt. Már-már divat lett bizonyos kezdeményezések és nézetek mellé állni még akkor is, ha esetleg jobban belegondolva nincsenek mögötte racionális érvek. Sok esetben pedig kényelmi okok miatt nem vagyunk hajlandóak változtatni olyan szokásainkon, amelyek (még tovább) rombolják a környezetünket.  

A koronavírus megjelenésével is fókuszban maradt a téma, leginkább az egyszer használatos maszkok és gumikesztyűk miatt keletkező hatalmas plusz hulladékmennyiség miatt. A járvány kezdetén a bolygónkért és annak jövőjéért aggódó elszánt környezetvédők hangos nemtetszésüknek adtak hangot azzal kapcsolatban, hogy az emberek pazarló módon micsoda élelmiszerkészleteket halmoztak fel, amelyek egy része egészen biztosan a kukában landol, tovább növelve ökológiai lábnyomunkat. Ez az aggodalom abból a perspektívából nézve azonban nem jogos, hogy olyan tartós élelmiszerekből – pl. konzervek - vásárolt be a lakosság, amely hosszú ideig (adott esetben évekig) elállnak. Az sem mellékes ebből a szempontból, hogy ez zöldebb megoldás: egy nagybevásárlás alkalmával egy alkalommal kell autóba ülni vagy házhoz rendelni, tehát kisebb a környezeti terhelés, arról nem is beszélve, hogy jóval kevesebb alkalommal érezhetünk csábítást arra, hogy hirtelen fellángolásból olyan termékeket vásároljunk, amelyek nem voltak rajta a bevásárlólistán.

A fogyasztói társadalom egyre erősödő térnyerésével és a telekommunikációs termékek egyre intenzívebb fejlődésével felpörgött a mobiltelefonok és egyéb okoseszközök lecserélése egy újabb darabra azzal az indokkal, hogy a nemrég vásárolt terméknél már van „okosabb” is, ami többet tud, illetve a „ha most eladom az alig egy éves telefonomat, akkor nem veszít annyit az értékéből, és veszek egy újabbat” mentalitás miatt. A megnövekedett fogyasztó igényekből következően további termékek előállítása szükséges, ami valós és komoly környezeti terhelést eredményez. Az is elgondolkodtató, ha valaki új telefont vásárol egy egyszerű akkumlátorcsere helyett, ez utóbbi megoldás esetén kevesebb hulladék és a gyártási folyamatból adódóan kisebb károsanyag kibocsájtás keletkezik, mintha újat vásárolna. Egyes készülékgyártók úgy próbálnak meg zöldebbek lenni, hogy az új készülék mellé nem adnak töltőt és fülhallgatót, mondván a vásárlónak úgyis van. Ez alapvetően nem lenne egy rossz elgondolás, de ha valakinek történetesen nincs, vagy elromlott, akkor vennie kell – a kiegészítő termékek megvásárlása pedig ismét plusz környezeti terheléssel jár. Az arany középutat talán azt jelentené, ha az, aki szeretné, töltő és füles nélkül vehetné meg a készüléket alacsonyabb áron, míg az, akinek szüksége van rá, ezekkel együtt egy magasabb összegért vásárolhatná meg.

Köztudott, hogy gyártási szempontból a divat fellegvára már hosszú évek óta főként a távol-keleti országokban van, ahonnan légi- vagy vízi úton jut el Európába a legyártott áru, vagyis a fél világot keresztülutazza a termék, mielőtt a boltok polcaira kerül. Sok üzlet biopamut és ökotudatos termékekkel igyekszik becsábítani a vásárlókat, azonban ha jobban belegondolunk, ezek a termékek sem teljesen zöldek, hiszen az előbb részletezett módok valamelyikén jutottak el Európába, ahogyan a „hagyományos” termékek is  – azt pedig egy átlag vásárló számára nem ellenőrizhető, hogy előállításuk valóban kevésbé környezetterhelő módon, kevesebb víz felhasználásával történt-e bolygónk másik felén. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy a fast fashion hatására az elmúlt 20 évben hány ruhaneműt árusító kis butik és hány vállalkozó ment tönkre, akik nem tudtak versenyezni a multik alacsony áraival...

Ha már Távol-Kelet, akkor nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy az elmúlt években többszörösére nőtt a Kínából megrendelt termékek száma, melyről korábban itt is írtam. Kecsegtető árak tömkelegével találkozhatunk a világszerte ismert weboldalakon, kihagyhatatlannak tűnő ajánlatok sora csábít olyan termékek megvásárlására, amelyekre egyébként talán nem is lenne szükségünk és/vagy amelyek a szekrény mélyére kerülve egy lomtalanításkor a szemetesben landolnak majd. Ha valami, akkor ez valóban ökológiai lábnyom: környezeti terhelés mellett előállítani egy (esetleg abszolút haszontalan) terméket, amely aztán légi- vagy vízi-, majd pedig közúton jut el a megrendelőhöz, a világ másik felére. Ebben némi változtatást hozhat az a július 1-jétől életbe lépő uniós jogszabály, amely alapján már nem lesznek áfamentesek a 22 euró alatti EU-n kívüli rendelések, ennek hatására remélhetőleg egy kicsit megfontoltabban fognak vásárolni az emberek.

Ahogyan a ’90-es években a margarin, úgy az utóbbi években a reformkonyha  egyik legfelkapottabb alapanyaga a kókuszolaj és a kókuszzsír lettek. Híveik szerint sokkal egészségesebb sütéshez-főzéshez ezeket használni, mint napraforgó olajat vagy állati eredetű zsiradékot. Annak ellenére, hogy ez a teória néhány évvel ezelőtt (szépen csendben) megdőlt, még mindig nagyon sokan inkább ezt használják. A növekvő kereslet miatt egyre több ültetvényt létesítenek a fejlődő országokban, amelyek kialakítása hatalmas természeti pusztítással jár: őshonos növények, fák, erdők semmisülnek meg, az előállítást követően pedig a végterméknek szintén valahogyan el kell jutnia a felhasználókhoz is. Ezzel szemben viszont egy hazai gyártású napraforgóolaj rövidebb utat tesz meg a gyárból a konyhánkig, ráadásul ha ezt választjuk, azzal a hazai termelőket és a magyar gazdaságot támogatjuk, valamint az sem elhanyagolható tény, hogy még egészségesebb is.

Amikor tavalyelőtt tavasszal két önkéntes szemétszedési eseményen is részt vettem, sokkoló látvány fogadott. Megdöbbentő, hogy az emberek mennyire nem tisztelik a környezetünket, és a szemetelés által embertársaikat sem.  Rengeteg olyan dolog landol az erők szélén és az árokpartokon, amelyek újrahasznosíthatóak lennének vagy aminek egy rászoruló család biztosan örült volna. Ami viszont mind közül talán a legfelháborítóbb volt, az a töménytelen mennyiségű eldobott cigarettacsikk. Amellett, hogy a dohányos a saját és a környezetében lévők egészségét károsítja, ugyanezt teszi a természettel is: a kifújt dohányfüst szennyezi a levegőt, a cigarettacsikk pedig szintén tovább növeli a szemét mennyiségét, a talajba jutva pedig rossz irányba befolyásolja a növények fejlődését, valamint ivóvizeinket és a termőföldet is szennyezi.

És hogy mi az, amit megtehetünk azért, hogy az unokáinktól kölcsön kapott Földet valóban óvjuk és megpróbáljuk jóvátenni azt a sok kárt, amit elődeink és mi okoztunk? Próbáljunk meg nem felülni a divatos eszméknek, amelyek mögött nincs tartalom vagy amelyek csak hangzatosak, de ugyanúgy környezetkárosítóak. Vásároljunk átgondoltabban, csak azt vegyük meg, amire tényleg szükségünk van, és lehetőleg helyben vagy az országhatáron belül előállított termékeket válasszunk. Fordítsunk kiemelt figyelmet a szelektív hulladékgyűjtésre. Ne cseréljük le elektronikai eszközeinket csak azért, mert megjelent az újabb verzió, a használaton kívüli háztartási gépeket, elektronikai cikkeket, fénycsöveket és elemeket pedig az erre létesített gyűjtőponton adjuk le. Ne égessük el a szemetet és a kerti zöld hulladékot – ez utóbbit komposztáljuk, ha lehetséges. Ha ezeket az apróságokat megtesszük, talán van még remény. Sok kicsi ugyanis sokra megy.

vásárlás divat környezetvédelem fogyasztói társadalom global világnap

2021\04\10

… hogy mi a közös a delfinekben és a leégett Notre Dame-ban

2019. április 15-e este. Kijöttem a konditeremből, a buszmegálló felé vezető úton ránézek a telefonomra. Húgom csupa nagy betűvel írt üzenete villan fel a kijelzőn: ÉG A NOTRE DAME! Hazaérve bekapcsolom a tévét, követem a legfrissebb híreket. Sok minden kavarog bennem, de legfőképpen az, hogy miért történt meg ez az egész – nem a tűz kiváltó okán merengek, hanem annál mélyebb dolgokon.

Döbbenten, sokktól bénulva nézi sok száz millió ember a híradásokon keresztül, ahogyan a lángok martalékává válik a világ egyik legismertebb műemléke. A francia elnök még az oltás idején kijelentette, hogy újjáépítik a Notre Dame-ot mert Franciaország és a francia nép számára nagyon fontos épületről van szó. Kiemelte: elvárják tőlük az emberek, hogy újra régi fényében pompázzon az épület. Másnap pedig elkezdtek érkezni az első felajánlások. Ezzel egy időben a közösségi médiában az emberek egy része saját fotóit és emlékeit osztotta meg a katedrálisról, míg mások azt harsogták: egy templom újjáépítésére ilyen sok pénzt összeadnak, bezzeg Afrikában éheznek az emberek…

Fellépek a Facebookra. Görgetek. A szokásos baba-, eljegyzési- és esküvői fotók között egyre több olyan poszt születik, melyben a klímakatasztrófára hívják fel az emberek a figyelmet. Több ismerős születésnapja alkalmából gyűjtést indít különböző környezetvédelmi szervezetek javára és arra buzdítja barátait, hogy adakozzanak ők is, mert veszélyben van a bolygónk, amit meg kell mentenünk, sietnünk kell, mert már a huszonnegyedik órában vagyunk. A magam részéről szkeptikus vagyok, hogy ezeket az adományokat vajon valóban az adott szervezet kapja-e meg, és valóban arra fordítják-e, mint ami az eredeti cél lett volna.

És hogy mi a közös a leégett Notre Dame kapcsán emlegetett éhező afrikaiak és a tömérdek nejlonzacskót lenyelt állatokról készült fotókban? Az, hogy mindkét probléma korábban is létezett, de nem foglalkoztatta az embereket egészen addig, amíg nem lett trendi a kérdés. A Notre Dame újjáépítését kritizálók számára a katasztrófa előtt is adott volt a lehetőség arra, hogy afrikai missziókat támogassanak anyagilag, és ha nem következik be a tűzeset, valószínűleg eszükbe sem jutottak volna a nélkülözésben élő éhezők ill. az sem, hogy erre felhívják mások figyelmét is. A bolygónkért aggódók számára szintén már korábban is adott volt a lehetőség a kevesebb műanyag használatára és a tudatosabb vásárlásra, nagy részüket azonban nem foglalkoztatta a téma egy-két évvel ezelőttig, amikor felkapott és trendi lett zölden gondolkodni.

És ha valami divatba jön, akkor bizony sokan képmutatóan beállnak a sorba...

vallás tűz környezetvédelem műemlék

2021\01\30

... hogy milyen jó, ha lehetőséget látunk egy nehézségben és nem adjuk fel

Ha a szívemre teszem a kezemet, akkor be kell ismernem, hogy a karácsonyi időszak kevésbé szólt a sportolásról, mint inkább a pihenésről, kiadós alvásról, olvasásról, társasjátékozásról és persze a finom falatokról, tartalmas étkezésekről. Január első hete azonban nem csak a munkakezdést, hanem a rendszeres testmozgáshoz való visszatérést is jelentette számomra, ugyanis belefogtam az egyik online otthoni tornaoldal év eleji kihívásába, melynek lényege, hogy két héten keresztül különböző óratípusokat lehet kipróbálni. Az esemény Facebook oldalán pedig egy elgondolkodtató posztra bukkantam, amin azóta is sokat filóztam.

A hölgy bejegyzésében lényegében az állt, hogy ő az adott napi torna helyett valami mást csinál, mert az túl erős szintű, és úgysem fog menni neki, és már jó előre eldöntötte, ha olyan óra lesz, amit nehéznek ítél meg, akkor – az ő szavaival élve- inkább menekülő utat választ majd, meg sem próbálja, sőt, némiképp igyekezett lebeszélni másokat is az aznapi tornáról. Hiába próbálták az órát teljesítő kommentelők és az oktató is biztatni, hogy tegyen egy próbát, legalább próbálja meg, nem sikerült meggyőzniük: a könnyebbik utat választva inkább elmenekült az egyébként teljesíthető feladat elől.

A mindennapokban is gyakran előfordul, hogy valamilyen kisebb-nagyobb feladat elől inkább kitérünk azzal az indokkal, hogy „nekem ez nem menne, úgysem tudnám megcsinálni”. Ha viszont meg sem próbáljuk, akkor honnan tudhatjuk, hogy tényleg nem sikerülne? Azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy mi lett volna, ha csecsemőként meg sem próbálunk a hasunkról a hátunkra fordulni vagy ha nem tettük volna meg az első bátortalan lépéseinket önállóan? Mihez kezdenénk ma, ha elsősként az első akadálynál feladtuk volna az írás, az olvasás és a számolás elsajátítását? Még tovább menve, hol tartana napjainkban az emberiség, ha a kudarctól való félelmükben olyan kutatók, tudósok és feltalálók rettentek volna meg, akiknek a felfedezései és találmányai mára létszükségletünkké váltak? Miért nem tudunk lehetőségként tekinteni egy nehézségre (még akkor is, ha nem könnyű), hogy az hozhat jót is és általa megtanulhatunk valamit? Mi az oka annak, hogy nem tudunk hinni magunkban és esetleg – rosszabb esetben- a környezetünk sem bátorít bennünket?

Nyilván nem jó érzés, ha esetleg valami nem sikerül (elsőre), de tudunk belőle tanulni és építkezni, az új tapasztalatok pedig segíthetnek a cél elérésében. Azt is fontos kiemelni, hogy lehet, hogy első látásra nehéznek, megoldhatatlannak vagy túl nagy falatnak tűnik valami, esetleg több vagy kevesebb könnycseppel is jár a küzdelem, de annál szuperebb érzés, amikor visszatekintve büszkén azt mondhatjuk: kemény volt és nehéz volt, de odatettem magam, és igen, én ezt (is) megcsináltam. Mert nem adtam fel.

kitartás nehézség

2020\12\30

… hogy mi az, ami tényleg jó a Szilveszterben és hogy vajon 2021 mit fog tartogatni számunkra

Általában borzalmas tévéműsor. Kötelező és erőltetett jókedv (legtöbbször). Pezsgő. Malac. Virsli. Lencse. Bólé. Himnusz. Petárdázás. Tűzijáték. Megint pezsgő. Fogadalmak (talán). Buli. Fáradtság. Éjszaka. Hajnal. Nincstaxi. Séta. Tömegközlekedés. Séta.  Végreitthon. Végreágyban. Ébredés. Újévi koncert. Bizakodás: az idei egy jobb év lesz, mint az előző.

Sosem lelkesedtem a Szilveszterezésért. Számomra ez is csak egy olyan nap, mint a többi, sosem értettem, hogy miért kerítenek az emberek nagy felhajtást köré, hiszen más hónapok végén sem tartunk nagy bulit azért, mert véget értek, és másnap is ugyanúgy felkel majd a nap. Mégis számomra a legérthetetlenebb a bevezetőben is megemlített kötelező, és éppen emiatt időnként meglehetősen erőltetett jókedv – pont ez az, ami már az elején elveszi az ember kedvét az egésztől: záporoznak a kicsit sem humoros viccek, mert kimondatlanul mindenki úgy érzi, hogy a hangulatot valamivel fel kell dobni, ettől pedig feszültté és kényszeredetté válik az összejövetel. Életmód-szakértők és pszichológusok is egybehangzóan kiemelik minden év kezdetekor, hogy az emberek nagy része nem tudja megtartani az újévi fogadalmakat, mert a kezdeti nagy lelkesedés után alábbhagy a változtatási kedv és könnyedén visszatérünk azokhoz a régi szokásainkhoz, amiket szerettünk volna elhagyni. Ezért sem szoktam újévi fogadalmat tenni, mert osztom azt a nézetet, hogy változtatni valamin bármikor lehet: gyökeres életmódváltásom sem egy újévi elhatározáshoz kötődött. Inkább azon szoktam filózni az év utolsó óráiban, hogy vajon az élet/sors mit tartogat majd számomra, és vajon 365 (vagy négy évente 366) nap múlva mi lesz majd máshogyan az életemben?

Ha volt év, aminek alig vártam, hogy végre vége legyen, az a csalódásokkal és kudarcokkal meglehetősen telített 2018-as év volt. Szilveszterkor abban reménykedtem, hogy bárcsak ugyanannyi jó dolog történik majd a következő évben, mint amennyi rossz az óévben történt velem. 2019 Szilveszterén megállapítottam magamban, hogy egy nagyon klassz évet hagyok magam mögött, mert megleltem a legfontosabb dolgot az életemben. Miközben Szerelmem átölelt és éjfélkor hallgattuk a Himnuszt egy házibuliban, azon is merengtem, hogy vajon mit tartogathat számunkra a 2020-as év, milyen élményekkel és milyen tapasztalatokkal leszünk majd gazdagabbak? Mi lesz más egy évvel később? Vajon akkorra már jegyben járunk vagy talán már házasok leszünk? Esetleg máshol fogok majd dolgozni? Netán mással fogok foglalkozni, mint most? Vajon a koronavírus járvány, ami Ázsiában felütötte a fejét, tényleg eljut majd hozzánk is? Ha igen, akkor ez mivel fog együtt járni? Aztán szépen-lassan az összes kérdés megválaszolódott az év során.

Idén a korlátozások miatt szűkebb körben leszünk, de én ezt valahogy nem is bánom, jó lesz egy kicsit csendesebb keretek között búcsút venni az óévtől és köszönteni az újat. Az ezévi számvetést már megtettem, sokakkal elletétben számomra ez egy valóban klassz és örömteli év volt, de ettől függetlenül nagyon várom a 2021-es évet is. Most is lesz majd min merengeni éjfélkor, egy pohár pezsgővel a kezemben: meg tudjuk-e tartani majd a nyár elejére tervezett templomi esküvőnket és a lagzit pontosan úgy, ahogyan mi szeretnénk? Vajon mindenki, akivel szeretnénk megosztani az örömünket, velünk ünnepelhet? Vagy esetleg át kell majd szerveznünk későbbre, mert újabb korlátozások lesznek? Sikerül majd jövőre néhány olyan tervet megvalósítani, amelyek egyenlőre csak dédelgetett álmok? Miben hoz majd változást az új év? Mi mindenre fog megtanítani minket? És ami a legfontosabb: sikerül-e nekünk és családtagjainknak továbbra is megúsznunk a megfertőződést?

Szóval 2021, várlak, hogy megválaszold nekem ezeket a kérdéseket. És remélem, hogy legalább olyan jó leszel, mint az elődöd. BÚÉK!

buli szilveszter újév 2020 ünneplés 2021

2020\12\08

... hogy most sok mindenből vizsgázunk

Ez az év más, mint a többi. Mindamellett, hogy leginkább a négy fal között töltöttük az év nagy részét, soha vissza nem térő lehetőséget kaptunk arra, hogy sok mindent átgondoljunk az életünkben, megtanuljunk vagy másképp csináljunk mostantól – és mindemellett tulajdonképpen folyamatosan vizsgázunk a „tananyagból”. Valószínűleg az idei Karácsony is más lesz, mint az eddigiek, valószínűleg sok családban Nagykarácsony helyett idén szűkebb körű Kiskarácsony lesz, de ahogy anyukám a múltkor nagyon bölcsen megfogalmazta: inkább csak idén Karácsonykor ne legyen közös ünneplés, semmint esetleg soha többet.

Az egyik dolog, amit tanulhatunk a jelenlegi helyzetből a fegyelmezettség. A többség betartja ugyan a szabályokat, de még mindig sokan vannak, akik a kiskapulat keresik, és pl. csak azért sem húzzák fel az orrukra a maszkot vagy egyszerűen nem veszik fel az utcán, mert szerintük felesleges. Gyakran elhangzik, hogy „á, én nem félek a vírustól”, amihez természetesen mindenkinek joga van, ahhoz azonban már kevésbé, hogy mások egészségét vagy életét tegye kockára felelőtlen viselkedése miatt. A kijárási tilalom bejelentésekor tömegek hördültek fel, hogy este 8 után csak indokolt esetben lehet az utcákon tartózkodni - jellemzően olyanok is hangosan véleményt adtak nemtetszésüknek, akiknél a késő esti séta nem a napi rutin része, és kutyájuk sincs, akit rendszeresen este 8 után sétáltatnak. Egy dolgot kellene megérteni: ez most az a helyzet, amikor végre egyszer félre kellene tenni „a tízmillió virológus van ebben az országban” és/vagy „a kormánynak csakazért sem adunk igazat semmiért, még ha jól cselekednek sem és csakazértis ellenállunk” mentalitást, tudomásul kellene venni, hogy most az az egyetlen megoldás, ha mindenki fegyelmezetten betartja a szabályokat amelyeket a valódi szakértők hoztak, akkor is, ha nem könnyű vagy nem mindig érthető a mögöttes ok.  Lehet, hogy nehéznek tűnik megoldani, hogy munka után mindent el tudjon intézni az ember úgy, hogy este 8-ra hazaérjen, de szervezéssel minden megoldható – és azt se felejtsük el, hogy nem örök életre szólnak a korlátozások. Attól pedig, hogy puffogunk, mérgelődünk és digitálisan szemetelve a Facebookra kiposztoljuk, hogy egy adott intézkedés mekkora baromságnak tartunk, még nem lesz jobb – és nem csak azért, mert a döntéshozók nem követik a posztolót Facebookon vagy Instagramon, bár ha így lenne sem változtatnának a sopánkodása miatt.

Tavasszal az egészségügyi dolgozók megítélésében gyökeres változás állt be, népszerűségük történelmi magasságokban szárnyalt, trendi volt éltetni őket. Ők voltak a hősök, akiknek minden este tapsolással köszönték meg az emberek a hősies helytállást, akiket hálából ingyen fuvaroztak a taxisok, és akiknek ajándék pizzát vittek a kórházakhoz, valamint Facebook posztok sokasága született arról, az emberek mennyire hálásak nekik. Eltelt fél év, és a közösségi oldalakat böngészve azt látjuk, ezen a területen van talán a legtöbb tanulnivalónk: a második hullámban mintha (ismét) elvesztettük volna a bizalmunkat és a türelmünket is az orvosok, nővérek és az ágazat többi dolgozójával szemben. Megint eluralkodtak a velük kapcsolatos negatív gondolatok, és most, hogy sokkal nagyobb a nyomás, folyamatosan emelkedik az esetszám és szükségük lenne ugyanarra a társadalmi támogatásra, mint amit tavasszal megkaptak, ennek épp az ellenkezője történik: a tapsolók eltűntek az ablakból, helyüket pedig átvették ismételten a negatív hangok – és éppen a legrosszabbkor. Nem csak akkor kell elismerni a munkájukat, amikor ez éppen divatban van. Budakeszin szeptember óta pánikgomb van az Egészségügyi Központban, az alábbi fotó, amely Veszprémben az SZTK-ban készült néhány napja pedig sajnos szintén sok mindent elmond az egészségügyben uralkodó helyzetről, ahol meglehetősen sok esetben nem a rendszerrel van a gond, hanem  a hőzöngő páciensekkel.

veszprem_sztk.jpg

(kép forrása: saját fotó)

És ha már divat, néhány hete az utcán sétálva egy kirakatban megpillantottam az egyik neves női magazin közelgő shopping napjainak reklámját, az egyik piacvezető női ruha márka pedig az utóbbi időben legalább napi két kihagyhatatlan akcióra igyekezett felhívni a figyelmemet. Az interneten böngészve a villogó bannerek és a tévéreklámok is folyamatosan fogyasztásra buzdítanak, különösen most, hogy hamarosan itt a Karácsony. Főleg ilyenkor érzem, hogy erősnek kellene lennünk, és ellenállni a „kísértésnek”. De miért is? Leginkább azért, mert ha a március előtti időkön elmerengünk, és őszintén a szívünkre tesszük a kezünket, akkor beláthatjuk, hogy „előző életünkben” meglehetősen túlfogyasztottunk és túlköltekeztünk. Számomra ez leginkább a ruhásszekrényem telítettségén mutatkozik meg. Hiába költöztem a tavalyi évben és váltam meg sok mindentől (köztük két nagy szatyornyi ruhától), még így is tele van a szekrény, úgyhogy eldöntöttem, csak akkor veszek magamnak ruhát, ha tényleg szükségem van rá - és ehhez nagyjából tudom is tartani magam, bár néha azért elgyengülök, de határozottan sokat fejlődtem ebben a tekintetben. Egyébként már a költözés is ráébresztett arra, hogy mennyi mindent halmoztam fel tulajdonképpen teljesen feleslegesen, de a bezártságban eltöltött idő és az életem átgondolása még inkább megerősített ebben, egy ideje pedig igyekszem tudatosabb fogyasztó lenni. Az idei Karácsony pedig lehetőséget ad arra, hogy a mértékletességet a gyakorlatban is megvalósíthassuk: ha valamikor, akkor most megtapasztalhatjuk, hogy nem az ajándék ill. annak ára és nagysága az, ami igazán fontos.

Talán éreztük már korábban is, hogy máshogy kellene és/vagy lehetne élnünk, de vagy nem akartunk, vagy nem tudtunk lassítani. Szomorú és fájdalmas ez a vírushelyzet, de általa kaptunk egy nagy lehetőséget, hogy megtapasztaljuk, máshogy is lehet csinálni, az önzőséget pedig félre kellene tenni. Az már csak rajtunk múlik, mit tanulunk belőle és mit viszünk magunkkal tovább.

vásárlás életmód egészségügy korlátozás fogyasztói társadalom Facebook Karácsony posztolás Instagram

2020\11\24

… hogy miért sötét dolog a Black Friday

Középiskolás voltam, amikor egy késő őszi estén a családi vacsora közben a háttérben szólt a tévé. A híradás arról tudósított, hogy az amerikaiak a hálaadást ünneplik, másnap pedig kezdetét veszi az üzletekben és a bevásárlóközpontokban a nagy leárazás, vagyis a Black Friday, amikor eredeti árának töredékéért vásárolhatóak meg elsősorban műszaki termékek. Elhangzott, hogy valószínűleg a plazma tévé lesz a slágertermék, és hogy vannak, akik a hálaadás estéjét az üzlet előtt sátorozva töltik, valamint az is, hogy minden évben halálos áldozatai is vannak az eseménynek.

Fogalmam sincs róla, hogy miért maradt meg bennem ez a riport. Talán azért, mert számomra teljesen elképzelhetetlen és így egyben sokkoló is volt, hogy egy családi eseményt – legyen az névnap, szülinap, karácsony vagy húsvét – ne otthon, meghittségben, közösen ünnepeljünk, azt pedig főleg nem, hogy egy új pirítós sütőért vagy DVD lejátszóért hogyan tudja ezt valaki feláldozni – az életéről már nem is beszélve.

A Black Friday a Halloweenhez hasonlóan Amerikából származik, eredetileg a hálaadást (november negyedik csütörtökje) követő pénteki nap - paradox módon éppen ezen a napon van a „ne vásárolj semmit” világnap is. Tulajdonképpen a karácsonyi vásárlási láz „hivatalos nyitóünnepségének” is tekinthető, nem hivatalosan viszont nyár végén/ősz elején indul a szezon, amikor az első karácsonyi termékek megjelennek a boltok polcain. Nem hittem volna, hogy egyszer majd hozzánk is begyűrűzik ez az őrület, de sajnos így lett. Felugró bannerek, e-mailes hírlevelek, telefonos applikációk és harsogó tévéreklámok hirdetik, hogy ezen a napon - ill. most már az ezt megelőző vagy követő héten vagy hetekben, esetleg egész novemberben- hatalmas akciókkal, az eredeti ár töredékéért lehet vásárolni. Az emberek megrohamozzák a netes áruházakat, amelyek honlapjai ilyenkor rendszerint összeomlanak,megy a frissítés, az idegeskedés, mert nem működik az a rohadt weboldal, el fog fogyni a termék, ami csak itt és csak most és csak ma olcsóbb – elvileg. Merthogy a fogyasztóvédelem az őrület elcsendesedésével nyilvánosságra hozza, hogy milyen megtévesztő kedvezményekkel verték át a vásárlókat: sok helyen látszatakciók vannak, pl. néhány nappal korábban felárazzák a terméket, majd leárazzák a kampány idejére, a termék pedig így ugyanannyiba kerül, az akciókra kiéhezett vásárló pedig ráharap a csalira.

Az elmúlt néhány évben megsokszorozódott a Távol-Keletről az interneten vásárolt termékek forgalma. A világszerte ismert weboldalakat böngészve az embernek az az érzése, hogy mindig Black Friday van. A rendkívül vonzó árak úgy csábítanak vásárlásra, hogy lehet, hogy alapvetően meg sem vásárolnánk őket, mert nem is lenne rá szükségünk, de megvesszük, mert kihagyhatatlannak tűnik az ajánlat, hiszen olyan olcsó, mert csak egy dollárba kerül... Szükséges lenne azonban mérlegelni és végiggondolni még a termék megrendelése előtt, hogy valóban szükségünk van-e rá? Tényleg létfontosságú, hogy megvegyük, vagy – sok más dologhoz hasonlóan- ez is bekerül a szekrény mélyére, vagy a pincébe, a padlásra, hogy aztán sose vegyük elő, míg egy lomtalanításnál vagy selejtezésnél ki nem dobjuk? Érdemes azon is elgondolkodni, hogy egy-egy ilyen rendeléssel mennyi plusz csomagolóanyagot termelünk, hogy éves szinten hány repülőgépet töltenek meg a feleslegesen rendelt termékek, amelyek a fél világot bejárják, majd a célországban hány autó ingázik feleslegesen és terheli a környezetet... Az sem mellékes, hogy a sok kicsi sokra megy elvén milyen sok pénzt adunk ki olyan dolgokra, amiket lehet, hogy nem is fogunk használni soha az életben, arról nem is beszélve, hogy a fénykép és a valóság között időnként meglehetősen nagy a különbség. Ha pedig visszaküldjük a terméket, az megint ugyanezt az utat járja majd be teljesen feleslegesen, bár az egyenes utat a szeméttelepre úgyszintén meg lehetne spórolni.

A jelenlegi helyzetben mindenki ott és azon takarékoskodik, amin csak tud, de fontos lenne azon is elmerengnünk, hogy egy hatalmas lehetőséget kaptunk az idei évben arra, hogy (egy kicsit) tudatosabb fogyasztók legyünk, és megtanuljunk nemet mondani – nemcsak a pénztárcánk, hanem a bolygónk jövője miatt is. 

vásárlás globalizáció fogyasztói társadalom Black Friday

süti beállítások módosítása